A gyengülés tünetei

Izraeli erők hétfőn hajnalban nemzetközi vizeken elfogtak egy hajókaravánt, amelyen – főként baloldali – aktivisták több száz fős nemzetközi csoportja humanitárius segélyt próbált meg eljuttatni a zsidó állam blokádja alatt sínylődő Gázai övezet palesztin lakosságához. Bár a világ közvéleménye immár hozzá van ahhoz szokva, hogy Iraktól Afganisztánon át Koreáig minden részletre kiterjedő és gyors tudósítást kapjon az eseményekről, ez a Földközi-tenger keleti medencéjéből, az Európai Unió közel-keleti határmezsgyéjéről, úgy tűnik, még nem lehetséges. Nem mi, hanem a BBC írja, hogy Izrael blokkolja a kommunikációt, az eseményekről és a hajók utasainak sorsáról csak egyoldalú képet kaphat a külvilág.
Mostanáig bizonytalan, hogy mennyi (főképp török állampolgárságú) civil aktivistát mészároltak le és hányan sebesültek meg a rajtaütésben, annyi tűnik biztosnak, hogy az izraeli kommandósok halott nélkül, sérültekkel úszták meg az összecsapást. Ugyanakkor a YouTube videomegosztóra felkerült felvétel szerint nyilvánvaló az izraeliek megtámadása. Hogy persze ki ütött, ki lőtt először, alighanem soha nem fogjuk megtudni, mindenesetre tény, hogy Izraelnek nemzetközi (ENSZ) felhatalmazása nincs arra, hogy tengeri blokádot tartson fenn, és annak részeként erőszakos módszerekkel civil hajókra tegye a bakancsát.
A zsidó állam, mint hat évtizedes történelme során mindig, hétfőn is az erő jogával élt, remélve, hogy egy nálánál nagyobb és erősebb hatalom nem avatkozik közbe ellene, s patrónusai nem pártolnak el mellőle. Az egy más kérdés, hogy az utóbbi években szaporodó akcióikat miként interpretáljuk. Lehet, hogy az arroganciába átcsapó magabiztosság egy olyan szintjére értek, ahol már nem is kell titkolni, pláne szégyellni az ellenfelek minden nemzetközi normát sárba tipró likvidálását. Sőt, Libanon és a Gázai övezet bombázása, a dubaji merénylet, vagy akár a közép-európai felderítő repülés kapcsán is úgy tűnhetett, mintha behozhatatlan fölényük, az ellenállás értelmetlenségének kommunikációja nemcsak hozadéka, hanem hangsúlyos része volna az akcióknak.
Ezzel szemben azonban van egy másik értelmezés is, miszerint az izraeli elit ideges, mert megváltozóban az a világ, amely példátlan megerősödésüket lehetővé tette. Ha – mint azt Barack Obama új nemzetbiztonsági stratégiája is sugallta – az Egyesült Államok feladja mindenhatóságának illúzióját, a rá mint nagy testvérre támaszkodó Izraelnek sem lehetnek akkora igényei a jövőben. Lehet, hogy erre céloz a napjaink nemzetközi mumusának kikiáltott Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök, amikor a mostani és ehhez hasonló izraeli lépéseket a gyengeség jeleként értelmezi? Ha azt a temérdek állást és egzisztenciát nézzük, ami Jeruzsálemtől a washingtoni K utca lobbinegyedéig Izrael erőpolitikáján (milliárdos segélyeken, fegyver- és telepépítési üzleteken stb.) nyugszik, akkor nem is annyira érthetetlen ez a logika. A háború ugyanis koncentráltabb és gyorsabb profitszerzési lehetőséget kínál, mint a béke, amelyben a kisember is megtalálja a számítását, és nem kell éheznie, mocsokban tengődnie – vagy éppen óvóhelyen lapulnia néhány barkács Kasszám-rakéta miatt.
A kérdés csak az, hogy az előttünk álló években Izrael és a rá épülő nemzetközi struktúra hatalmának viszonylagos leértékelődését milyen további, veszélyes kilengésekkel viseli. Győz-e a józan ész, vagy Törökország mint kulcsfontosságú iszlám szövetséges (mellesleg NATO-tagország és regionális középhatalom) végső elidegenítése után jön az Irán elleni „megelőző” csapás, azaz Obama egyre inkább vonakodó Amerikájának újabb, szükségtelen háborúba rángatása?