A tér visszafoglalása

Annak, aki át akarja építeni, vagy végleg lezárni, mint Budapest jelenlegi főpolgármestere tervezte 2007-ben, vagy annak, aki gépen – mondjuk, kémrepülőgépen – száll fölébe, a Kossuth tér csupán földrajzi hely. Számunkra azonban nem egyszerűen egy térről van szó, hanem a térről, ami a miénk. Az országnak háza van, a nemzetnek tere. A Kossuth tér a reformkor végén született, mikor felépült a Parlament. Ott áll Kossuth Lajos és Rákóczi fejedelem szobra. Ott az ötvenhatos sortűz áldozatainak jelképes sírja. Annyi minden történt ezen a téren, tüntetések és mészárlások, szónoklatok és rémült menekülések… Miért? Mert amióta ott az a tágas tér az Országház előtt, azt jelenti: a haza nem az aktuális kormányé, hanem a miénk. Minap egy ismerősöm azt mondta a közértben: reméli, hogy most majd egy erős személyiség és egy kemény kormányzat kivezet minket a bajból. Megütközött, amikor azt feleltem: engem semmiféle erős személyiség ne vezessen ki a bajból. Remélem, hogy sokan gondolkodnak hasonlóképpen, szabad ember módján. Remélem, hogy az új kormány elég erős lesz megosztani a hatalmat azokkal, akik ráruházták. Vagyis végre demokratikus lesz a vezetés: nem csupán a bólogatás jogát engedi át a polgároknak, hanem meghonosítja a felelős részvétel kultúráját. Na, ez történelmi fordulat lenne. S az utóbbi hetek eseményei erősíthetik a reményt, hogy nem hiába várunk erre a fordulatra.
Néhány éve történt, hogy a felháborodott állampolgárok elözönlötték a Kossuth teret, és követelték, hogy a kormány, amely elzárta előlük a saját sorsukat, s hazudott nekik reggel, éjjel meg este, mondjon le. Nem mondott le. Csak kiüzent a kormány élén álló erős személyiség: „lehet tüntetni a Parlament előtt, majd megunják és hazamennek”. Amikor látta a pápaszemes cézár, hogy az emberek nem unják meg és nem mennek haza, küldte a pribékhadat, hogy szorítsa ki őket a Kossuth térről. Aztán ez a rendkívül erős kormány rendőrkordont állított a tér köré, az ország igen nagy szégyenére. Emlékezhetünk: amikor a Fidesz politikai performansz részeként lebontotta a kordont, ezzel sok balliberális szerint jogsértést hajtott végre. (Még a TASZ is így vélekedett, ami egy szabadságjogokért küzdő szervezettől nagyon ciki.) Valójában ahogy a kordon felállítása, annak lebontása is jelképes cselekedet volt. Nem sértett más jogot, mint a zsarnokságét, és éppen ez volt benne lelkesítő. Azt jelentette a kordonbontás, hogy van az erőszaknál magasabb rendű törvény is, a szabadság törvénye; és hogy inkább a szabadság törvényének kell engedelmeskedni, mint az elnyomásnak. Nemrég kezembe akadt egy budapesti turistakalauz, amely így ír a Kossuth térről: „a több százezer ember befogadására alkalmas terület ünnepeken megtelik közönséggel”. Ma nagy ünnep lesz. Kinyilváníthatjuk végre együtt, mindenféle világnézetű és származású magyarok, hogy azért választottunk más vezetést, mert azt akarjuk, hogy ezután senki se döntsön rólunk a fejünk felett. Mivel néhány hete a diktatórikus kormányt elzavartuk, ma végre visszafoglalhatjuk a Kossuth teret, és vele a sorsunkat, a jövőnket és a gyerekeink jövőjét. Visszavehetjük az életünket, és oda helyezhetjük, ahová való: az Úristen kezébe, aki nem erőszakkal, nem hatalommal, hanem a lelkiismeretünkön keresztül irányít.
Remélhetőleg a nyomorító, diktatórikus exkormány tagjai közül azok, akik terrort alkalmaztak a néppel szemben, és akik csaltak és fosztogattak, nem sokáig lesznek szabadok. De ez már egy másik történet…