Az oktatásügy vészhelyzete

Csak üdvözölni tudom Szörényi László határozott állásfoglalását (Magyar Nemzet, május 20.), amely szerint az iskola legfontosabb funkciói nem működhetnek a nemzeti hagyományainkat megőrző-megújító kulturális folytonosság feltételeinek megteremtése nélkül. Egyetértek a professzor úrral abban is, hogy a mai magyar közoktatás rendszere nem biztosítja ezeket a feltételeket. Diagnózisát továbbgondolni nagyon is érdemes. Mindenekelőtt azoknak az előzményeknek a felidézésével, amelyek a mára kialakult tarthatatlan állapothoz vezettek.
Képzeljük el, amint egy biztonsági őr a reá bízott épület több pontján is tűzveszéllyel fenyegető rendellenességet észlel, ám – mert fogalma sincs, hogyan lehetne a bajt elhárítani – megbütyköli a vészjelző készülékeket, nehogy riadalmat okozzanak. A kormányzati politika „biztonsági őrei” így igyekeztek elterelni a figyelmünket arról, hogy – miként azt a köztársági elnök által összehívott Bölcsek Tanácsa is megállapította – a magyar oktatásügy minden szintjén vészhelyzet van. Álljon itt néhány példa! Rohamosan emelkedik a funkcionális analfabéták száma; húsz év után sem sikerült talpra állítani a szakmunkásképző iskolákat; megbukott az új – kétszintű – érettségi rendszer; a pedagógus- és bölcsészképzésben totális kudarcba fulladt a több évszázados hagyományokat szétromboló bolognai folyamat; az egyetemekről kilépők többsége a fiatalkorú munkanélküliek számát gyarapítja, vagy külföldön kénytelen munkát vállalni; az általános és középiskolás tanulók egészségi állapota aggasztóan romlik; gyakori a pedagógusokkal szembeni erőszak; az integrált oktatás liberális doktrínája tökéletesen alkalmatlanak bizonyult a cigányság tényleges szegregációjának megakadályozására.
A válság súlyos, a katasztrófa felé rohanó szabad piacgazdaság minden humán értéket pusztulással fenyegető ideológiai vírusa belopta magát az iskolába is. Hogy mit jelentett ennek a vírusnak az elszaporodása a miénkénél fejlettebb társadalmakban is, azt jól illusztrálja az a 180 fokos fordulat, amely az Európai Unió államainak humánpolitikájában az utóbbi másfél évtizedben történt. 1996-ban a nyugat-európai országok oktatáspolitikájának még a napirendjén volt az a – Jacques Delors nevéhez, vagyis az UNESCO nemzetközi oktatásügyi bizottságához kapcsolódó – program, amely az úgynevezett időhitel formájában minden állampolgár számára biztosította volna az első diploma (illetőleg szakképesítés) megszerzéséig az ingyenes oktatást. Alig tíz esztendővel később – az IMF nyomására – az EU illetékes fórumai már elmarasztalták hazánkat a tandíj bevezetésének késlekedése miatt. Nem egyszerűen a gazdasági racionalitás érvényesüléséről volt itt szó, hanem arról a drámai fordulatról, amely a globalizáció legembertelenebb, szabadpiaci projektjének a győzelmét jelentette a szociális piacgazdaság rendszerében megújuló európai értékek felett.
Hogyan jutottunk idáig? A negatív folyamatok a Kádár-korszak évtizedeiben kezdődtek, s a piacgazdaságra történő átállás újabb problémákat is felvetett. Oktatásügyünk ahelyett, hogy a saját – világhírű – hagyományait újította volna meg, szerkezeti reformjaival lihegve követte az idegen mintákat, s önként vállalta a magyar pedagógia erkölcsi-világnézeti alapjainak a lerombolását is.
Nem azért terheli súlyos felelősség a tanügyi hatóságokat, mert nem tudtak néhány év alatt megbirkózni a globális válságjelenségekkel, hanem mert meg sem értették azokat. S amikor nyilvánvalóvá vált, hogy rossz terápiát alkalmaztak, plasztikai műtétekbe kezdtek az életfontosságú szervek gyógyítása helyett.
Képtelenek a gimnáziumok felkészíteni diákjaikat az emelt szintű érettségire? Sebaj! Engedjük be őket az egyetemekre középszintű záróvizsgával! Az úgynevezett integrált oktatás sem készíti fel a cigány fiatalokat a középiskolára? Nem tesz semmit! Kötelezzük az intézményeket, hogy tegyenek kivételt velük: vegyék fel őket alacsonyabb pontszámmal! Semmiféle – piacképes – szakképesítést nem ad a bolognai rendszerben folyó hároméves tömegképzés? Ettől se fájjon a fejünk! Jól hangzó nevekkel kell kozmetikázni a diplomahelyettesítő bizonyítványokat! Hogy mindezek következtében versenyképtelenné válik a magyar felsőoktatás? Meglehet. Aki többre, jobbra vágyik, elmehet tanulni külföldi egyetemekre.
Átfogó és radikális intézkedéseket kell foganatosítani ahhoz, hogy a vészhelyzet kezelhető legyen. Az iskolafenntartókra, az újjászervezendő szakfelügyeleti rendszerre és a tanszabadság lehetőségével élni tudó pedagógusokra vár, hogy az oktatás-nevelés hétköznapi gyakorlatát újra világszínvonalúvá tegyék. Ahhoz azonban, hogy tehessék a dolgukat, felül kellene vizsgálni a köz- és a felsőoktatást szabályozó törvények elvi alapjait. S nemcsak azért, mert az áprilisi választási eredmények lehetővé teszik a nemzeti-konzervatív értékrend határozottabb érvényesítését a balliberális ideológiákkal szemben, hanem mert a vészhelyzet kialakulása a jobbközép ihletésű oktatáspolitikát is korrekcióra kényszeríti. Az 1993-as közoktatási törvény legsarkalatosabb elemére: az egységes iskolarendszer koncepciójára gondolok. A törvény kimunkálásában és kodifikálásában személyes felelősséget is viselő egykori törvényhozóként be kell látnom, hogy ez a koncepció ugyanazokra a vakmerő reményekre épült, amelyek a rendszerváltozás egészéhez fűződő viszonyunkat jellemezték. Az egységes iskolarendszer egy egységesülő társadalmat feltételez, ezzel szemben nálunk az utóbbi húsz évben a korábbiakban soha nem tapasztalt társadalmi polarizáció ment végbe. Az iskola kedvező politikai környezetben ezt a kiegyenlítő, polgárosító folyamatot gyorsíthatta volna fel, előbb csak idegen testként próbálta őrizni autonómiáját, ám előbb-utóbb maga is a polarizáció eszköze, mi több, generálója lett. Az érettségivel záruló középiskola sem a hagyományos – értelmiségi elitképző – funkcióját nem tölti be, sem a felsőfokú tanulmányok folytatásának esélyegyenlőségét nem biztosítja. Az érettségi mint a polgári értékvilágra utaló státusszimbólum olyankor vált a nagy többség számára elérhetővé, amikor már sem valóságos státust, sem szimbolikus rangot nem kínált. A minőségromlás, ami ebben az iskolatípusban két évtized alatt végbement, nemcsak a gimnáziumok tekintélyét ássa alá, hanem az egyetemek színvonalát is a mélybe rántja. Ez a rendszer ma már semmi másra nem jó, mint hogy az értelmiségivé válás hamis illúzióját sugallja. Úgy rombolja le a nem értelmiségi pályák, szakmák, képesítések presztízsét, hogy közben az egyetemi diplomák értékét is súlyosan devalválja. Nem véletlen, hogy ezt az össztársadalmi problémát elsőként – és a legélesebben – a cigányoktatás egyik legtekintélyesebb szakembere vetette fel. Csovcsics Erika, a pécsi Gandhi (cigány) Gimnázium volt igazgatója így fogalmazta meg a kérdést egy konferencián: „Integrál-e az az oktatási forma, amely az eltérő kulturális értékekkel, a lehetséges szociális és nyelvi hátrányokkal nem törődve, a többségi középosztályi értékekre alapozva fogalmaz meg elvárásokat a belépő cigány gyerekekkel szemben?” Hangsúlyozom: noha a problémafelvetés politikai szempontból a legérzékenyebben a magyarországi cigányságot érinti, elvi jelentősége nem korlátozható a romaintegráció kérdéskörére. Többségben vannak azok a cigány és nem cigány fiatalok, akiknek az érdekeit jobban szolgálná egy olyan iskolarendszer, amely nem a jelenlegi egyetlen, hanem két, alapjaiban különböző képzési típuson belül teremtené meg a különböző szakmákhoz, életpályákhoz igazodó differenciálás lehetőségét.
Szögezzük le: az érettségire kifutó egységes iskolarendszer nem a benne rejlő szakmai-pedagógiai lehetőségek gazdagsága miatt, hanem gazdasági és társadalompolitikai kényszerek hatására vált uralkodóvá. Bevezetésekor azt reméltük, hogy az alap- és középfokú oktatás 18 éves korig tartó kötelező jellege lehetővé teszi a magasabb szintű általános műveltség elsajátítását és a megfontoltabb pályaválasztást. Ma már tudomásul kell vennünk, hogy egyik célját sem érheti el. Egyetlen, bár rendkívül kétes értékű politikai haszna volt: elnapolta, s ezáltal valamelyest enyhítette azt a súlyos krízist, amit a tömegessé váló fiatalkorú-munkanélküliség okozott. Ez a krízis ma már nem prolongálható. Nemzedékek dörömbölnének a munkaerőpiac kapuján, ha lenne ilyen piac, s lenne bejárata. Amíg ezt nem teremtjük meg, vagy pusztába vesző jajkiáltás, vagy akadémikus bölcselkedés minden szó, minden értekezés, amely közoktatásunk korszerűtlenségét panaszolja. De ha becsülete lesz a kétkezi munkának, ha újra értelme lesz szakmákat, mesterségeket tanulni, jól láthatóan kijelölhető iránya lehet a tanügyi reformoknak is. Enélkül minden pénz, amit az állam az oktatásra költ, lyukas zsákba ömlik, s minden erőfeszítés, amellyel a szakma menteni igyekszik a menthetetlent, a többre, jobbra érdemes magyar pedagógustársadalom kiégéséhez, gyógyíthatatlan frusztrálódásához vezet.

A szerző egyetemi docens

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás. Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült; Magyar Nemzet, május 22.)