Egyharmadnyi ország maradt

A nemzeti összetartozás napja sem jelent irredentizmust vagy revizionizmust. Mások rémálmaiért hazánk nem felelhet. Szó sincs a sebek felszakításáról, épp ellenkezőleg, a helyzet tudomásul vételéről van inkább szó

Egyszer, kilencven éve a kétharmad már megvolt, csak mínuszban. Most, amikor pluszban és persze politikai, szellemi értelemben van meg, érezzük csak át, hogy micsoda mellbevágó arány is ez. A kétharmad. Csonka Magyarország nem ország? Más nincs, tehát az.
A Trianon-trauma nyomán bekövetkezett reakciók kísértetiesen emlékeztetnek a tanatológia által tudományosan leírt gyászmunka szakaszaira: megdöbbenés, harag, vádaskodás, depresszió, majd belenyugvás, elengedés. 1920. június 4-e. Érkezik a hír, egyharmadnyi maradt magyar. Később a harag, a közvád és az önvád erősödött fel és egy, a tanatológiai párhuzam szerint alig értelmezhető motívum, a revízió motívuma. Ez a motívum inkább akkor szokott jellemző lenni – és a lélektan alku címszó alatt emlegeti –, amikor saját halálos betegségével szembesül valaki. Hátha rossz a diagnózis?
A vesztes központi hatalmak, beleértve Németországot és Magyarországot, képtelenek voltak elfogadni, hogy az első világháború eredménye végleges. Hitler hitt a végső győzelemben, Horthy pedig remélte, hogy Magyarország, miképp az irredenta Hiszekegy állítja, igenis feltámadhat halottaiból, a lecsatolt tagok visszatérhetnek a testhez. Nem így történt. A második világháború szinte fénymásolta az első eredményét. Ismét veszítettünk, s a jaltai szép új időszámítás hazánk számára a trianoni területveszteség végső rögzítésével, fixálásával volt egyenértékű. Az immár visszafordíthatatlan helyzet tudomásul vétele akár az első lépés lehetett volna a gyászmunka befejezése felé, csakhogy Rákosi elvtárs szép új világában az omerta törvénye érvényesült. Aki trianoni fájdalomról, magyar nemzetről mert beszélni, annak súlyosan kellett lakolnia a hallgatás törvényének megszegéséért.
Az omerta törvénye 1956 után új tabutémával bővült: a Nagy Imre-csönddel. A Nagy Imre-csöndet a rendszerváltás áttörte, de Trianon változatlanul megmaradt tabutémának. Tovább éltek a közbeszédben a baloldal által 1945 és 1990 közt meghonosított sztereotípiák, klisék. Úgy tűnik, alkotmányos forradalom, a Fidesz plusz kétharmada szükséges a mínusz kétharmad feldolgozásához. A félbehagyott gyászmunka befejezéséhez. A rendszerváltás a Nagy Imre-omerta megtörésének jegyében ment végbe, az alkotmányos forradalom pedig a Trianon-omerta jegyében megy végbe, de aggodalomra semmi ok. Európa, ne félj! Navracsics Tibor nyilatkozta az alkotmányozás kapcsán, hogy senki sem akar itt királyt koronázni vagy prezidenciális köztársaságot. A nemzeti összetartozás napja sem jelent irredentizmust vagy revizionizmust. Mások rémálmaiért hazánk nem felelhet. Szó sincs a sebek felszakításáról, épp ellenkezőleg, a helyzet tudomásul vételéről van inkább szó. De tudomásul venni egy helyzetet csak akkor lehet, ha az kimondható. És kibeszélhető – mint fájdalom.
A tanatológiai analógia szerint bele kell törődnünk a megváltoztathatatlanba, s el kell engednünk a veszteség tárgyát. Közjogi értelemben el kell engednünk a határon túlra került magyar területeket. Szellemi és nemzeti értelemben viszont véletlenül sem szabad elengednünk a határon túli magyarokat. Itt mutatkozik meg az alapvető különbség a tanatológiai metafora és a valós helyzet, halál és élet közt. Hisz a végleg odaveszettek csak közjogi értelemben tűntek el. A trianoni gyászmunka befejezése így nem lehet az elengedés. Ellenkezőleg, épp a megtartás kell, hogy legyen.
A területek közjogi értelemben vett lelki elengedését Európa csak akkor várhatja el tőlünk, ha tudomásul veszi, hogy megtartás és elengedés ugyanannak a gyászmunkának a gesztusai. A nemzeti összetartozás napja és a kettős állampolgárságról szóló törvény épp a nemzet egységének, a megtartás jelképértékű gesztusainak nevében és jegyében teszi lehetővé a kilencvenéves gyászmunka befejezését. A közjogi értelemben vett elengedést, a helyzet visszafordíthatatlanságának méltóságteljes tudomásul vételét.
Baljós jel, hogy az MSZP önként és talán az Internacionálét dalolva ismét kivonta magát a közmegegyezés alól, és nem akar a nemzethez tartozni a nemzeti összetartozás napjára nemmel szavazva, ugyanakkor jó jel, hogy a nemzeti együttműködés a kettős állampolgárság vonatkozásában legalább létre tudott jönni. Az Országgyűlés túlnyomó többsége, beleértve az MSZP-frakció többségét is, kiállt a kettős állampolgárság mellett, kivéve néhány különutast. A kósza nem szavazatok közül Gyurcsány Ferenc nem szavazata különösképp árulkodó és jelentőségteljes. Ez a nem szavazat leleplezi, hogy a gyurcsányizmus egy olyan önálló hatalmi ág, avagy ábránd volt, amely hosszú ideig a baloldalt is bekebelezte. Gyurcsány becsületére legyen mondva, hogy hazaárulásban következetes maradt, és utólagosan sem akart úgymond megvilágosodni. A hosszútávfutó, avagy hoszszú ámokfutó magányossága ezzel végleg lelepleződött. Ahogyan Gyurcsány Ferenc a világot látja, ettől a pillanattól kezdve magánügy. Magánérdek és nem közügy. Közöd hozzá?
Kezd minden a helyére kerülni. Bennünk kezd minden a helyére kerülni, rajtunk kívül viszont már nem annyira. A szlovák politikai elit még nem értette meg azt a kettősséget, amit területeink közjogi elengedése és az ottani magyarok szellemi megtartása jelent. Ez a politikai elit még mindig területben, és nem emberben gondolkodik. Ficóék a nekünk alaptalanul tulajdonított revansizmus túszai, a szlovákiai magyarok pedig az ő magyarfóbiájuk túszai. A Fidesz és a magyar Országgyűlés elég bátor volt ahhoz, hogy ne legyen hajlandó alaphelyzetnek elfogadni ezt.
Magyarország nem fogadhatja el, hogy a szlovákiai magyarok túszok, és nem fogadhatja el, hogy a kettős állampolgárságot lehetővé tévő törvény „túszszabadítási akció”, amelynek biztonságpolitikai és egyéb kockázata lehet a határon túli magyarságra nézvést. Ha ebbe belemegyünk, jaj nekünk! Ha – miként azt Gyurcsány Ferenc és elvbarátai javasolják – tekintettel vagyunk a határon túli magyarok pillanatnyi érdekeire, ha megrettenünk a provokációktól és fenyegetésektől, akkor elfogadjuk, hogy a határon túli magyarok hazájuk túszai, a kettős állampolgársági törvény pedig túszmentő akció.
Talán eljön az idő, amikor – a nemrég még a koszovói pokolban izzó Szerbia, s a nemrég még Funar szerint táncoló Románia politikusaihoz hasonlóképp – a szlovák politikusok is felismerik, hogy mi, magyarok azzal teszünk a legtöbbet szomszédaink integritásáért, ha fel sem merül bennünk, hogy közülük bármelyik is saját állampolgáraira mint túszokra tekinthet. Szlovákia szuverenitását azzal tiszteljük meg a leginkább, ha nem szabadulni akaró túszoknak, hanem autonóm, szabad embereknek tekintjük magyar nemzetiségű állampolgárait. Állampolgároknak, akik nem büntethetők szlovák hazaszeretetükért. Merthogy a szlovákiai magyaroknak eszük ágában sincs feláldozni szlovák állampolgárságukat a kettős állampolgárságért. A Szlovákiához való ragaszkodást a mostani állás szerint paradox mód épp a hazafiassági törvényről nemrég szavazott Szlovákia – saját hazájuk – tiltja nekik.