Persze kisebb változások, módosulások voltak a bársonyos forradalom óta eltelt időszakban az arisztokrata politikus megítélésében. Jól kiolvashatók ezek a hangsúlyeltolódások Molnár Imre közelmúltban megjelent Esterházy János élete és mártírhalála című, a Méry Ratio Kiadó gondozásában megjelent kötetének utolsó két fejezetéből. A szép kiállítású könyvet a kialakult politikai helyzet történelmi értekezésből napi aktualitású munkává változtatta, pontosabban arra mutatott rá, hogy a Trianon-szindróma okainak szőnyeg alá söprése immár tarthatatlan. Nem véletlen, hogy a kötet egyik előszava Sólyom László köztársasági elnöktől, a másik Németh Zsolt államtitkártól származik.
– Publikációs listáját elnézve úgy tetszik, történészként elsődleges témája a Felvidék első világháború utáni históriája, különösen Esterházy János személye. Miért választotta ezt a kutatási területet?
– Felföldön, az Ipoly mentén születtem, az egyetemet Pozsonyban kezdtem el, majd 1979-ben Szegeden folytattam, végül Budapesten, az ELTE-n fejeztem be. Első munkahelyem a Magyar Mezőgazdasági Múzeum volt, majd 1988-tól a Magyarságkutató Intézetben dolgozhattam, ahol olyan kiváló munkatársaim voltak, mint Joó Rudolf vagy Kiss Gy. Csaba. Csehszlovákiai magyar referensként a csehszlovákiai magyarság történetére vonatkozó bibliográfia összeállítása lett a munkám. Ekkor bukkantam rá Esterházy János írásaira, kezdett el foglalkoztatni tragikus sorsa. Bár már korábban, egyetemi éveim során is hallottam róla, olvasmányaimból is megtudhattam politikai elveiről néhány fontosabb tényt, mégis szíven ütött, hogy Csehszlovákiában leérettségizhettem úgy, hogy nem ismertem őt, mert eldugták, elrejtették előlünk. Tanulmányozni kezdtem az életét, és hamarosan teljes érdeklődésemmel Esterházy alakja felé fordultam. Az első előadást még félig illegálisan tartottam róla a bársonyos forradalom előestéjén Vágsellyén, ahová Tóth Lajos művelődésszervező hívott meg.
– Mi volt Esterházy munkájában és életútjában az, ami miatt úgy érezte, foglalkoznia kell vele?
– Esterházy tevékenységét két szempontból is érdemes mérlegre tenni: nemcsak kisebbségi politikus, a magyarság parlamenti képviselője volt, hanem politikai gondolkodó is. Írásaiban nagyon sok olyan felvetést, gondolatot olvashatunk, amelyik messze előremutat. Napjainkig megoldatlan problémákat látott világosan. Politikusként dinamikusan cselekvő, határozott, de elvszerű ember volt. Ugyanakkor politikaelméleti, filozófiai írásai állandóan töprengő, lamentáló, mindent megfontoló karaktert mutatnak. Írásaiban leggyakrabban a nemzeti kisebbség megmaradását segítő közösségi kategóriákat kereste. Keresztényszociális elveket vallott, XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája alapján, és ez a szociális elv tette alkalmassá arra, hogy megértse a XX. századot sújtó kihívásokat is. Igyekezett széleskörűen mérlegelni, de a felismert igazsághoz mindig minden körülmények között ragaszkodott. Semmit nem engedett az elveiből, tisztában volt döntései súlyával, amelyekért akár a közvetlen életveszélyt is vállalta.
– A magyar történelemben nem példa nélküli az olyan politikai gondolkodó, aki elvei mellett a végsőkig kitartva végül életét is feláldozza. Az a történelmi kor és a helyszín, amely Esterházy Jánosnak adatott, erre számos alkalmat kínált.
– Nagyon nehéz történelmi korszakban élt és alkotott maradandót, de nem pusztán a körülmények, hanem az elvhűsége vezetett halálához. Ezért vértanú és nem „csak” áldozat. Esterházy János Magyarországon is népszerű politikus volt, képességei, konzekvens politikája elismertté tették. Sohasem váltott köpönyeget, és sohasem rejtette véka alá a véleményét. 1938-ban például bátran kimondta, hogy a csehszlovák kormánynak nem a bolsevik hatalommal kellene egyezkednie, hanem a szomszédaival kibékülnie, és akkor kevésbé lenne rettegnivalója a harmadik birodalmi és szovjet birodalmi fenyegetések miatt. De ha kellett, bírálta a magyar politikai osztályt is. Magyar képviselőként az egyetlen volt a szlovák parlamentben, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt, ezért a Gestapo hajtóvadászatot indított ellene. Ha a kezükbe kerül, ugyanúgy elhurcolták volna, mint Keresztes-Fischer Ferencet. De a szlovák hatalom is féléves büntetésre ítélte, mert nyilvános kijelentéseivel „megszégyenítette” a szlovák államot. 1945 után a Csehszlovákiában halálra ítélt magyarságnak is a vezetője maradt, és vállalta a magyar kisebbségre mért sorsot. Végigment annak minden stációján: a vagyonelkobzástól az állampolgárság megvonásán át egészen az elhurcoltatásig és a halálig. Esterházyt 1945-ben a kassai kormányprogram nevében a szlovákiai magyarokkal együtt megfosztották állampolgárságától. Amelyet soha nem kapott vissza. Egyetlen állampolgársága az 1919 előtt létező magyar állampolgárság volt. Most, legalább utólag, szimbolikusan visszakaphatja ezt is. A drámai történelmi idők ellenére Esterházy János önként ment sorsa elébe, visszautasította a szökés lehetőségét. A szovjet NKVD általi elhurcoltatása felezőpont volt pályáján. Tizenkét évnyi politikusi sorsot tizenkét évnyi kegyetlen rabság követett életében.
– Meglepő, hogy a törvénytelen letartóztatás után történtekről is ilyen részletes és pontos ismereteink vannak. Ez részben a börtöntársaknak köszönhető, akik jól emlékeztek Esterházy Jánosra – például Szolzsenyicin is, aki cellatársaként oroszra tanította. Milyen egyéb források alapján lehetett rekonstruálni élete utolsó stációját?
– Ez nagyon érdekes és kutatástörténeti szempontból kalandos körülménynek köszönhető. Esterházy János édesanyja a Tarnowsky család sarja, Esterházy tehát félig lengyel volt. Édesanyja azonban férje korai halála után gyermekeit magyarnak nevelte a család nyitraújlaki birtokán. János húga, Mariska lengyel katonatiszthez ment férjhez, akivel Lengyelországba költözött, és ott négy gyermekük született. Amikor 1939-ben a németek és az oroszok megtámadták Lengyelországot, Mariska is elmenekült, bátyjánál, Nyitraújlakon húzták meg magukat. Végül nem volt hová visszatérniük, mert mindenük megsemmisült, így ő lett Esterházy János kálváriájának egyetlen szemtanúja. Mindent megtett, ami csak elképzelhető, hogy bátyját kiszabadítsa a gulágról, majd a csehszlovák kommunista börtönökből: felkeresett politikusokat, bizonygatta fivére ártatlanságát, de hiába. E történésekről jegyzeteket készített, majd később, visszaemlékezései alapján, bővítette a feljegyzéseit. Halála után kéziratai egy csomagba kerültek, és gyermekei, akik tudtak családjuk szenvedéséről, évtizedeken keresztül nem merték felbontani a csomagot. A kutatási nyomok alapján sejteni lehetett, hogy kell lennie egy naplónak valahol, és amikor sikerült megtalálnom a leszármazottakat, Esterházy János halála után ötven évvel végül felbontották a hagyatékot. Így kerültek elő ezek a feljegyzések. Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzéseit tavaly sikerült nyomtatásban is megjelentetni.
– Esterházy János kálváriája megdöbbentő módon még ma sem ért véget, hiszen a kelet-európai diktatúrák szétesése ellenére sem rehabilitálták mind a mai napig, sőt a hatalom még attól is elzárkózott, hogy tisztességesen eltemethessék. Hamvait még mindig nem adták ki a családnak.
– Ez a konfliktus mélyebb bajra mutat rá: térségünk ügyének rendezetlenségére. Az első világháború óta mindig szőnyeg alá söpörték Közép-Európa valódi kérdéseit és ebben a magyar kisebbség sorsának problémáját. Nem találtuk meg a rendezéshez szükséges megoldásokat. Pedig minden rezsim igyekezett valahogyan – a maga szempontjából – orvosolni a bajokat. Lázasan keresték az eszközöket a kommunizmus idején is: ilyen lett volna a lenini nemzetiségi politikától kezdve a kisebbségek hídszerepének hangsúlyozása. De ezek sehová sem vezettek. Még terminológiailag sincs egyetértés: a magyarság nemzetrésznek tekinti magát, a többségi államok pedig kisebbségként tekintenek ránk. Ezt az ügyet csak átfogó módon lehet rendezni, és a magyar kisebbség kérdése nem csupán szlovák belpolitikai probléma, hanem európai kérdés is. Esterházy János úgy fogalmazott, hogy lehetnek „légköri zavarok”, de a reáliák ettől nem változnak meg. Egymásra vagyunk ítélve. Az együttélésre.
origo.hu
„Tele a gatya” – a Tisza EP-képviselője nem mer kiállni vitára az államtitkárral
