Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola

Vitaindítójában három okra, az iskolarendszer szétrombolására, a családi közösség mint oktatási alapegység megszűnésére és a televízió hatására vezeti vissza a nemzettudat meglepően gyors lebomlását Szörényi László irodalomtörténész (Magyar Nemzet, 2010. május 20.). Noha mindhárom külön-külön is meghatározza a társadalmi értékrend alakulását és a felnövekvő generációk szocializációját-nevelődését, a három ok valójában egy. Ez a bolsevik baloldalisággal összefonódott neoliberalizmus, amely módszeresen zilálja, veri szét a közösségeket a családtól a nemzetig. Célja a társadalom atomizálása, eléréséhez pedig eszközként használja fel az oktatási rendszert és a médiát. Függetlenül attól, hogy ideológiai-politikai diktatúráról vagy a pénz diktatúrájáról van-e éppen szó, a zsarnokságok sajátos érdeke szerint kiszolgáltatottá, tehát manipulálhatóvá teszi az egyént.
A családdal nem az a legnagyobb baj, hogy oktatási alapegységként nem funkcionál. Súlyosabb, hogy nem tölti be lényegi funkcióját, a nevelőit sem. Sőt, képtelen biztosítani a társadalom egyszerű reprodukcióját. Legnagyobb baj azonban, hogy ma már a család puszta léte forog kockán, köszönhetően a házasság-, család- és gyermekellenes balliberális értékrendnek és hatalomgyakorlásnak. Immáron azzal is boldogok lennénk, ha a fiatalok párkapcsolatukban a kölcsönös elkötelezettséget, vagyis a házasságot választanák a felelősséget alig ismerő élettársi viszonyok helyett; ha tartósak lennének a házasságok; ha a házaspár szeretetkapcsolatának gyümölcseként időben, kellő számban megszületnének és érzelmi biztonságban nőnének fel a gyerekek; ha lennének testvéri közösségek; ha nem hiányoznának a férfiak a nevelésből; ha csökkenne a veszélyeztetett, beilleszkedési zavarokkal küszködő, kallódó, szorongó vagy agresszív gyerekek és fiatalok száma; ha a bennük támadt űrt nem drogokkal vagy csoportos bűnözéssel próbálnák kitölteni.
Csoda, hogy minden bomlasztási manőver és negatív jelenség dacára családbarát maradt a magyar társadalom; Kopp Mária kutatásai kimutatták, hogy a fiatalok több gyereket szeretnének, mint ahányan végül megszületnek. Van esélye tehát a családokat erősítő, a gyermekvállalást megkönnyítő szociálpolitikának. De az anyagiak mellett szükség van ismeretekre, szellemi-lelki felkészítésre is, nyilván a közvéleményt formáló médiumokon, elsősorban a televízión, valamint a közoktatáson keresztül. A televízióról Szörényi László megírta véleményét: „egyoldalú és kiszolgáltatott embereket állít elő”, de nem szükségszerű, hogy ilyen legyen. Ami pedig az iskolában a szexuáletika oktatását, illetve az intézményes családi életre nevelést illeti, nemzetközi pedagógiai gyakorlata fél évszázados múltra tekint vissza, csak nálunk nem sikerült meghonosítani. Először az 1970-es évek közepén próbálták bevezetni, ám a szándék hamvában holt kísérlet maradt. Másodszor az ezredfordulón, a polgári kormány idején az etika tárgy részeként kapott volna helyet, csakhogy közbejött a kormányváltás. Ám biztató, hogy az új polgári kormány oktatáspolitikája elkötelezte magát a nevelés rehabilitációja, első helyen az erkölcsi nevelés mellett, amelynek nyilván része lesz a párkapcsolatok etikája, a házasságra és a családi életre történő felkészítés is. Tegyük hozzá, ha nemcsak oktatni, hanem nevelni is akarnak az iskolák, nem tartható az állami és önkormányzati közoktatási intézmények világnézeti semlegességének törvénybe iktatott doktrínája, hiszen kitüntetett és meggyőződéssel vallott értékek nélkül nem lehet nevelni.
Az iskolarendszer szétrombolásáról beszél Szörényi László, és meglepő módon szervezeti, tartalmi, módszertani kártevéseket ért alatta. A követelmények meggyengítésének, a művészeti tárgyak háttérbe szorításának általános iskolai példáit sorolja; a gimnáziumokkal kapcsolatban állapítja meg, hogy megszűnt az érettségi jelentősége, továbbá a magyar nyelv és irodalom-, valamint a történelemoktatás felszámolásának sötét képét vetíti előre; a felsőoktatásban a bolognai rendszert elemzi és kárhoztatja. Mindez igaz, de korrigálható. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Magyar Bálint makacs próbálkozásai ellenére szilárd maradt a közoktatás vázát jelentő iskolaszerkezet, és a nagy társadalmi alrendszerek közül – minden nehézség ellenére – még mindig legjobban teljesít a közoktatási rendszer (a felsőoktatás más lapra tartozik).
Ugyanakkor valóban volt rombolás, amely nemcsak a közoktatásnak, hanem az egész országnak is szinte pótolhatatlan veszteséget okozott. A kommunista diktatúra máig élő két vonása, zsigeri gyanakvása és dühe a vidék, főleg a falvakkal szemben, valamint csillapíthatatlan központosítási hevülete következményeként tömegesen zártak be általános iskolákat, s ami a legfájóbb, alsó tagozatos kisiskolákat is. A háború utáni első tanévben még 7440 elemi iskola nyitotta ki ajtaját, a rendszerváltozást megelőző utolsó tanévre ebből 3526 alapfokú közoktatási intézmény maradt; eltűnt tehát közel négyezer általános iskola, köztük több mint 1700 kisiskola tantermekkel, felszereltséggel, tanítói lakásokkal. Lényegében felszámolták a Wlassics Gyula és Klebelsberg Kunó kultuszminiszterek által nagy gonddal és áldozattal kiépített népiskolai hálózatot, amelyet nem mellékesen a gazdasági és szellemi mélynyomorban tengődő régiók felemelése érdekében hoztak létre. Nem a gyerekeket utaztatták az iskolához, hanem iskolát és tanítót vittek az ország legeldugottabb szegleteibe is: pusztákra, tanyaközpontokba, aprófalvakba. A szellem fénye sugárzott az iskolákból, és a tanító is több volt, mint egy pedagógus: ő lett a település művelődési és közösségi mindenese, írástudója és szószólója, spiritusz rektora. Mindez eltűnt, de egyes térségekbe visszatért az anyagi, szellemi és erkölcsi mélynyomor. A rendszerváltozás utáni balliberális oktatáspolitika azonban folytatta az iskolabezárásokat.
Persze itt nem csupán a falusi kisiskolákról, hanem általánosabban arról a szocialista településpolitikáról van szó, amely halálra ítélte a szerepkör nélküliként, feudális maradványként megbélyegzett aprófalvakat. Embertelen intézkedéseivel a falvak őslakosságának nagyobb, elsősorban fiatalabb részét sikerült is elüldöznie, számítása mégsem vált be, nem néptelenedtek el a falvak. A megüresedett portákra ugyanis lehetetlen körülmények közül, főleg a környező putri telepekről cigány családok költöztek. Átrétegeződött a falvak lakossága csakúgy, mint a nagyvárosok egyes részeié, és új problémák halmaza keletkezett.
Ott tartunk, hogy nemzeti sorskérdéssé vált a cigányság integrációja, és nincs politikai fórum, ahol el ne hangozna, hogy társadalmi beilleszkedésének útvonala az iskolán és a munkán keresztül vezet. De munka sincs, ha hiányzik a minimális iskolázottság. Márpedig hiányzik, és a jövőben is hiányozni fog, ha a szülők következmények nélkül megtehetik, hogy ne tartsák be a tankötelezettségi törvényt. Ezért kell iskolalátogatáshoz kötni a családi pótlékot, hatásos is lehet, ha nem gyengül le a bürokratikus útvesztőkben, mint az előző polgári kormányzás idején történt. Külön gond, hogy utazniuk kell a gyerekeknek, mert ha fel is szállnak a tömegközlekedés egyetlen reggeli járatára, nem biztos, hogy célba is érnek. A hatéves kisgyerek kiszakítása meleg, biztonságos környezetéből, utazásra, vadidegen oktatási konglomerátumba kényszerítése pedig egyszerűen gyermekellenes bűntett.
Vissza kell állítani a kisiskolákat helyben lakó (lehetőleg férfi) tanítóval legalább a nehéz sorsú térségekben. Hiszen ma már nyilvánvaló, hogy a hátrányokkal induló, köztük zömmel cigány gyerekek felzárkóztatásának leghatékonyabb intézménytípusa a kis létszámmal működő, türelmes, családias kisiskola, akár összevont tanulócsoportokkal. Amíg a központi iskola krónikus gondja a tanulók indokolatlan hiányzása, a helyben lakó tanító könnyebben eléri, hogy a gyerekek járjanak iskolába. A körzetközpont pedagógusa el sem jut a kis falvakba, a helyben lakó tanító a szülőkkel folyamatosan eleven kapcsolatot tart. Míg a nagy iskola felduzzasztott létszámú osztályaiban elvesznek a gyerekek, a kisiskolában minden gyerek minden órán többször megszólalhat. A nagy iskolában külön idő és pénz kell tehetséggondozásra és felzárkóztatásra, a kisiskolában egymás óráit fél füllel hallgatva a tehetséges tanuló előre tanulhat, a lemaradó állandóan ismétel. A városi iskolákat szigorú rendelettel kell kényszeríteni az integrációra, a falvakban nem téma a szegregáció, hiszen az egyetlen kis intézményük meg sem teheti, hogy ne vegye fel a település összes gyerekét. A kisiskola tanítójának nincs szüksége drága továbbképzésekre, hogy elsajátítsa a kooperatív tanítási-tanulási eljárásokat, hiszen összevont tanulócsoportokat másként nem is taníthat – és sorolhatnánk tovább.
Tehát vissza kellene állítani a kisiskolákat, csakhogy már nincs kikkel és nincs hova. Ismét építkezni kell, mert a régi tantermektől és szolgálati lakásoktól elképesztő sietséggel szabadultak meg a helyhatóságok. Természetesen mindez pénzbe, sok pénzbe kerül, de – egyetértve Sólyom László köztársasági elnökkel – semmi sem lehet drága, ha az oktatásról-nevelésről, vagyis a közös jövőnkről van szó.

A szerző nyugalmazott pedagógus,
a Köznevelés volt munkatársa