Esőben, sárban a Cserhátban

B A K A N C STizenharmadszorra vágtunk neki a kéktúrának, az idővel nem, de a látottakkal szerencsénk volt. Még ha olykor combközépig érő vízzel is meg kellett küzdenünk, Szandavár, Hollókő vagy Mátraverebély-Szentkút az esős, saras időben is festői volt.

Radványi Benedek
2010. 06. 09. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A nagy esőzések utáni napokban indultunk útnak, s bár a patakok már apadtak, a rendkívül csapadékos időjárás jelentősen meghatározta hetven kilométeres túránkat. Késő este utaztunk le Becskére, s még éjszaka megtettünk négy kilométert, egyrészt lecsípve egy kicsit a másnapi távból, másrészt várban való alvás céljából. Szandavárat, hogy többé ne kerüljön idegen kézre, a török kiűzése után 1551-ben egy magyar kapitány romboltatta le. Az út nem volt sáros, a délelőtti viharból is csak a szél maradt meg, szóval minden adott volt a derűs folytatáshoz.
Mígnem a hangulatos vár mellett felvert sátrunkban arra nem ébredtünk, hogy szakad az eső. Reggelre sem hagyott alább, így indultunk útnak. A romokat nappal is megcsodáltuk, majd Szandaváralja érintésével Terénybe jutottunk. Ekkor még nem tapasztaltuk meg az esőzések negatív hatásait, ám Cserhátsurány felé tartva egy belvizes területen nem volt más választásunk, mint combközépig gázolni a vízben. Szerencsére a szép gótikus templommal és Jánossy-kastéllyal megáldott falu kocsmájában tudtunk teregetni, s már csak belülről áztunk, az eső elállt.
Ám félúton Nógrádsipek felé újra rákezdett, a sárral és egy újabb gázlóval való küzdés lassított bennünket. A falu kocsmája a kedvünkért nyitott ki, itt ebédeltünk, majd a Malom-völgyben „dagasztottunk” tovább. A Pusztavárhegyre felérve megtekintettük a kérdéses múltú Sztrahora várának maradványait, ami néhány kőkupacban és sziklában ki is merül. A legenda szerint a törökök akartak várat építeni itt, de nem sikerült nekik, mert amit nappal megraktak, azt a hollók éjjel áthordták a hollókői várhoz. Mire odaértünk, a történelem során a törököknek kétszer is „kölcsönadott” erődítmény már bezárt, a világörökség részét képező ófalu is turistamentes volt, de talán így a leghangulatosabb. Ezután egy nagy mezőn átvágva, s egy kisebb dombot megkerülve értünk be Felső-, majd sötétedéskor Alsótoldra. A hat kilométeres aszfaltos szakaszt kivételesen nem bántuk, gondoltuk, saratlan bakanccsal mégiscsak jobb betérni a híres Bableves csárdába. Ám vacsoránk elúszni látszott, az étterem zárva volt (pedig hivatalosan tízig fogad vendégeket), nekünk viszont kellett a kéktúrapecsét. Meg is találtuk a csengőt. A nyugdíjas éjjeliőr kedvesen invitált, s libazsíros kenyérrel kínált bennünket, s míg mi falatoztunk, ő saját túraélményeit mesélte – nem jártunk rosszul. Továbbindulva az aszfaltról az erdőbe betérve, az aznapi 44. kilométer után az első lehetséges helyen letáboroztunk.
Másnap a Tepke csúcsa volt az első cél, a felfelé út egy részét gyakorlatilag egy patakban tettük meg. A tisztuló idő jótékony hatásaként a 2001-ben felújított kilátóból gyönyörű panoráma tárult elénk, a kéktúra eddigi egyik legszebb kilátásaként maradt meg a hely. Egy-két dombot megmászva, s egy helyen éppen a kék jelzés mentén ásott, vezeték fektetésére szánt árkot kerülgetve jutottunk Nagybárkányba. Két kilométerrel később, Sámsonházánál a várat nem, de a csárdai bácsi által is emlegetett volt kőbányát megtekintettük, ahol jól látható a rétegvulkán felépítése. A Szálláska-völgyön keresztül jutottunk el Szentkút határába, a kékről letérve megnéztük, hogy a legenda szerint Szent László hol fakasztotta azt a forrást, melynek vize később egy néma pásztort gyógyított meg. Hogy ezt a napot se ússzuk meg szárazon, kicsit csöpörgött az eső, de a nemzeti zarándokhelytől már csak három kilométer volt hátra a mátraverebélyi célig.
Utunk során rengeteg erdei állattal találkoztunk – a nagyobbak közül főleg őzekkel, de vaddisznóval, rókával is –, volt, hogy mi ijesztettük meg őket, volt, hogy ők minket. Az összképet színesíti, hogy minden faluban kaptunk egy-egy biztató vagy éppen lebeszélésnek szánt, de bátorítólag hatott mondatot. Utcán sétáló bácsitól, kocsmárostól, bolti eladótól, kertben kapáló nénitől szinte ugyanazt hallottuk: „Ilyen időben? Nagyon sáros lesz!” Az volt, de megérte, a Cserhát, ha nem is minden szegletében gyönyörű, de például az előttünk álló Mátrához képest méltatlanul alulértékelt kirándulóhely.
(Folytatjuk)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.