„Jöhet a szél ”

A Magyar Országgyűlésnek2010. május 14-e óta új elnöke van Schmitt Pál személyében.  A kétszeres olimpiai bajnok a nemzetközi olimpiai mozgalom első, a rendszerváltás utáni Magyarország nyolcadik házelnöke Szűrös Mátyás, Göncz Árpád, Szabad György, Gál Zoltán, Áder János, Szili Katalin és Katona Béla után. Schmitt Pál, akit parlamenti szobájában kerestük fel, és itt beszélgettünk vele első munkanapjairól, elsősorban példamutatással szeretné irányítani a Tisztelt Házat. A parlament elnöke a törvényhozást szent dolognak tartja, s reméli, az év végére érezni fogják az emberek, hogy minden a rend irányába mutat az országban.

Schmitt Pál: sportoló (vívó), sportvezető, diplomata, politikus. Kétszeres olimpiai bajnok (1968-ban és 1972-ben párbajtőrcsapatban nyert aranyérmet), többszörös magyar bajnok. A közgazdasági egyetem belkereskedelmi szakát végezte el, 1992-ben a Testnevelési Egyetemen doktorált, ugyanitt 1994-től címzetes egyetemi tanár. 1976-tól az Astoria Szálloda igazgatóhelyettese, 1981-től a Népstadion és Intézményei főigazgatója. 1989-től – a mai napig – a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. 1983-tól napjainkig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tisztségviselője, a NOB magyar tagja. 1999-től a testület protokollfőnöke. 2001-ben elindult a NOB elnöki posztjáért – a negyedik helyen végzett. 1993 és 2002 között madridi, andorrai, berni és liechtensteini nagykövet. 2002-ben – független jelöltként – versenybe szállt Budapest főpolgármesteri tisztségéért – második lett. 2003-tól a Fidesz tagja, később a párt alelnöke. A 2004-es európa parlamenti választáson pártja listavezetője volt, évekig az EP tagja és a Fidesz-delegáció vezetője. A 2009-es EP-választási kampány vezetőjeként visszalépett a pártelnöki poszttól. Ugyanebben az évben az Európai Néppárt képviselőcsoportjának alelnöke lett. 2010-ben hazatért, hogy itthon folytassa a politizálást. Május 14-től az Országgyűlés elnöke. Nős, felesége Makray Katalin tornász, a tokiói olimpiai ezüstérmese. Három gyermeke és hat unokája van.

– Mikor járt életében először a magyar Parlamentben?
– A mexikóvárosi olimpia után, 1968-ban, amikor kitüntették az aranyérmes párbajtőrcsapat tagjait is, köztük engem.
– Milyen benyomást keltett az ország háza?
– Elkápráztatott a gyönyörű épület, és azt éreztem, hogy milyen kicsi vagyok. A legszebb ruhámat vettem fel, meghatódottság és büszkeség volt bennem.
– Elmúlt negyvenkét év. Milyen gondolatokkal lépett be néhány nappal ezelőtt ugyanebbe az épületbe?
– Arra gondoltam, hogy a Jóisten fél szemmel odafigyel rám az utóbbi nyolc-tíz évben. Ez alatt az időszak alatt a kitüntető megbízatások sorát kaptam, és jókedvű szél dagasztja a vitorlámat.
– Először szólalt fel a parlamentben?
– Először. Európai parlamenti képviselőként lett volna rá módom korábban is, de nem éltem vele. A szűzbeszédem a székfoglaló volt.
– Könnyen írta vagy nehezen?
– A vázát már összeállítottam a fejemben. De még korántsem voltam kész vele, amikor már tudtam, hogy a legvégén az Isten áldását fogom kérni a Házra. Abban is biztos voltam, hogy az evangéliumból idézek, ami napi olvasmányom. Lukácsra hivatkoztam, aki azt mondja: „A legnagyobb legyen a legkisebb köztetek, és aki vezet, az olyan legyen, mint aki szolgál.”
– Kapaszkodók…
– Ha az alaphang megvan, a többi már csak összeállítás kérdése: az elvárások magammal szemben, a víziók, hogy milyennek szeretném látni az ország házát. Menet közben jött a gondolat, hogy miért ne nevezhetném a nemzet házának, ahol a törvények születnek.
– Tudomásom szerint nemzet házának még sohasem hívták. De volt például – Mikszáthnak köszönhetően – „beszélő Ház” a neve.
– Az alkotmányjogászoktól talán ki is kapok ezért, de föl kell vállalnom, mert úgy gondolom, hogy tizenötmillió magyar ember háza ez. Mindenki büszke volt rá, amikor elkészült. A fa, a réz, az arany, a márvány Nagy-Magyarország területéről érkezett.
– Az olimpiai bajnoktól megkérdezik: mit érzett a dobogón? A házelnök mit mond a parlament legmagasabb helyén?
– A sírás fojtogatott, amikor megszólalt a Himnusz. Miközben ott láttam az egyik díszpáholyban a családomat.
– Az ember hovatartozását nem a vér, a származás dönti el, hanem talán csak annyi, hogy a Himnusz vagy a Szózat hallatán tud-e sírni.
– Igen, azt hiszem, ez is mérce.
– Első alkalommal hangzott el a parlamentben, az alakuló ülés után, váratlanul, a székely himnusz. Valaki elkezdte, aztán folytatta a többség.
– A mai gondolkozásommal már mondhatnám, hogy jó lenne, ha csak az történne a parlamentben, amit az elnök elrendel. De ki tudja megtiltani az ilyen alakuló ülésen, ahol a polgári, nemzeti oldalnak kétharmados többsége van, hogy a székely himnuszra valaki rázendítsen? Nem néztem, hogy honnan jött az ének, de azonosultam vele, és énekeltem én is. Utólag azonban összehívtam a frakcióvezetőket, és arra kértem őket: ilyen eset többé ne forduljon elő, mert az én felelősségem a Ház rendjének biztosítása.
– Tisztában van azzal, hogy mostantól kezdve minden szavának, gesztusának, hanghordozásának lesz visszhangja? Úgy is mondhatom, hogy a kamera most önre fókuszál, és nem is megy le onnan.
– Azt hiszem, ezt meg kell szokni. A megbízatás velejárója. Tudom, hogy sokkal több közszereplést kell vállalnom, mint eddig, és a kimondott szóban nem tévedhetek. Az a szerencsém, hogy azt mondom, amit gondolok. Nekem soha senki nem írt beszédet, elvileg nem érhet váratlanul egy kérdés, mert megvan rá a szívemből jött válaszom. Még akkor is, ha esetleg azt kell bevallanom, hogy a feltett kérdéshez nem értek. Az emberek jó néven veszik az őszinteséget, az öniróniát vagy az önkritikát. Megtanultam az évek során, hogy a hazugságot, a mellébeszélést nem fogadják el.
– Az angol parlamentben hallottam: nem azt mondta az egyik képviselő a másiknak, hogy hazudik, hanem így csűrte-csavarta a szót: „Tisztelt képviselőtársam nincs jó viszonyban az igazsággal.”
– Nálunk ez úgy hangzik a padok között: „Úgy látom, képviselőtársam, hogy ön nem bontotta ki az igazság teljes egészét.”
– Törvényszerű, hogy ha egy új házelnök kerül a parlamentbe, a stílus is megváltozik. Rá is férne az Országgyűlésre, hogy megújuljon: más legyen a hangvétel, a viselkedés, a morál, még ha olykor keményen összecsapnak is a képviselők. Bizonyára gondolkodott már azon, hogyan fogja irányítani a Házat.
– Elsősorban példamutatással. Ha én udvarias vagyok a folyosón, a tárgyalások, az ülések során, és megpróbálok átvitt értelemben is elegáns lenni, udvarias, törvénytisztelő, akkor elvárhatom ugyanezt másoktól is. Abban bízom, hogy a jó példa is ragadós, nem csak a rossz. Nem fogok ebből engedni. A szép magyar beszédet, az emberi méltóságot, a parlamenterek integritását, önbecsülését senki és semmi nem sértheti meg, és rá fogok szólni arra, aki elveti a sulykot. A házszabály is feljogosít erre. És nem hiszem, hogy a folyosón bárki előre tud majd nekem köszönni.
– Az egyik fideszes képviselőnő éppen azt nehezményezte korábban, hogy – idézem – „a parlamentben nem divat a köszönés”.
– Egyelőre nem tapasztaltam ezt, sőt inkább úgy látom, hogy az újonnan megválasztott képviselők büszkék a tagságukra. Sokan vagyunk újak, igyekszünk minél hamarább megismerni egymást, és ennek az udvarias köszönés az alapja. Azt remélem, hogy ez egy olyan Ház lesz, ahol mindenkit áthat a közös tenni akarás, a jobbítás szelleme, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a világ folyásáról. Közelebb szeretném hozni az embereket a Házhoz, s a szándékaim között – sem képletes, sem valódi értelemben – nem lesz kordon!
– Az egykori nagykövet, a mai napig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság magyar tagja milyen tanácsot adna a házelnöknek?
– Az emberek szeretik, ha figyelnek rájuk, miközben beszélnek. De amióta beköltözött a lakásokba a házi oltár helyett a televízió, úgy folyik a társalgás, urambocsá’! a dicséret is, hogy a partnerek nem néznek egymás szemébe. Pedig aki megtisztel engem azzal, hogy valamilyen gondjával vagy javaslatával hozzám fordul – akár egy percben, akár tízben –, annak osztatlan figyelmet kell kapnia. Ez a diplomata tanácsa a házelnöknek.
– Milyen szokást ültetne át a brüsszeli parlamentből Budapestre?
– A felszólalási idők rövidségét adaptálnám ide. Ha valaki az európai parlamentben már két percet kapott, az büszkén járkált egész nap, mert kitüntetésnek érezte. Az általános gyakorlat egy perc volt. Mi nagyvonalúan kezeljük a felszólalási időt, mivel a vita élteti a parlamentet. Sokszor előfordul azonban, hogy egy-egy vita parttalanná válik, és elhúzódik. Ugyanakkor nem lehet az első dolgom, hogy hozzányúljak a házszabályhoz, ami a képviselők legbiztosabb kapaszkodója. Természetesen megértem, hogy a mondanivalóhoz olykor a hosszabban kifejtett érvelés is hozzátartozik.
– Eszébe jut-e néha, hogy a két háború között voltak e Háznak olyan elemei, amelyek nem tartoztak a dicsőséges időszakok közé? Nem szólva a századelő parlamentjéről, amikor elképesztő volt az ellenzéki obstrukció. Még az is előfordult, hogy összetörték a berendezést.
– Nem szeretném megérni azt, amit Mikszáth Kálmán jegyez meg egyik parlamenti karcolatában: „Nem tudjuk, meddig írhatjuk még e rovat fölé, hogy a »Tisztelt Házból«. Mert ha így megy, mint ahogy ma ment, megérhetjük még azt az időt, hogy a csapláros azzal utasítja rendre az ivóban duhajkodó legényt: »Csihaj, te! Azt hiszed, a képviselőházban vagy?«” Olykor türelmetlenek vagyunk, sértődékenyek, indulatosak. Ha ehhez még hozzáveszem a nehezen toleráló magyar habitust, akkor a rendre és a fegyelemre nagy hangsúlyt kell fektetnem. Bár a magyar szókincs gazdagabb, ha szidni kell valakit, mint amikor dicsérni. Ez sajnálatosnak tartom. Megpróbálom megtölteni a magyar parlamenti szótárt pozitív, szép kifejezésekkel, udvariassági formákkal, gesztusokkal.
– Egyszer azt nyilatkozta, könnyen megbántódik. De azt is hozzátette, hogy politikusként erősödik a védelmet nyújtó kitinpáncél.
– Ha nem szolgálok rá a kritikára, meg tudom magamat védeni. Ha rászolgálok, el kell viselnem. Azt hiszem, a magas fát fújja a legjobban a szél, ezért kénytelen nagyon erős gyökereket ereszteni. Hitem szerint a felkészülésem, az életpályám, a habitusom olyan gyökeret jelent, hogy jöhet a szél, nem dönt majd ki.
– Mit szeretne megérni, mondjuk, az év végére?
– Olyan gyorsasággal jönnek a legtöbbször jó szándékú, egyéni képviselői kezdeményezések, javaslatok, hogy alig lehet követni őket. Ez le fog csillapodni. A jól látható, követhető munkatempó lényeges eleme a törvényalkotó munkának. Erre most nagyon kell figyelni, nem szabad hibázni. A törvényalkotás ugyanis az én szememben szent dolog. Az év végére már érezni fogják az emberek, hogy minden a rend irányába mutat. Nemcsak a közrendre értem ezt, hanem rendre a fejekben, a családokban, az iskolában, az egészségügyben, az önkormányzatokban, az egész országban. És rend az anyaország és a határon túl élő magyarok közötti kapcsolatban. Ha ez sikerül, és a rendteremtésnek a Szent Korona otthona, a nemzet háza élére tud állni, akkor jobban fogom érezni magam.
– Ha egy neves személyiség arcmását kitehetné a szobájába, kit választana?
– Ahogy magamat ismerem, nem politikus lenne az illető, hanem író vagy költő, esetleg zeneszerző. Politikusi pályán vagyok, de az irodalom és a művészet iránti alázatom változatlan maradt az évek során. Inkább a tudomány vagy a művészet oldaláról keresnék példaképet. Jól elvagyok Steindl Imre szobrával is itt e Házban, aki a Parlament építésze volt.
– Gondolt arra, hogy behozza az aranyérmét a Házba?
– Eszembe jutott. Ezzel kezdődött tulajdonképpen minden. A minap Jacques Rogge, a NOB elnöke telefonon gratulált a kinevezésemhez, és elmondta, hogy az olimpiai mozgalom első házelnöke vagyok. Két aranyérmem van. Az egyiket otthon tartom, a másik viszont valószínűleg ide kerül, a szobámba. Nem hivalkodóan, de velem lesz. A gyökerek ápolásához.