Lecibálni Ady Endrét

Elképzeltem szegény jó Ady Endrét egy nagy élet jussán megszolgált nyugodt magányában, amint ricsaj zavarja meg az égi Parnasszuson. A lármát egy kis csoport kelti, amely igyekszik leráncigálni a fáradt mestert a magasból a kicsinyes politikai küzdelmek frontjára. És talán sikerül is, hiába tiltakozik némán a költő: ott áll már a mocsárban, jobbján Kovács László, balján Lendvai Ildikó.
– Ki ez a nő? – kérdi feldúltan Ady, s elindulna a Három Holló felé (két sarok), de a nő keményen tartja, nem engedi, sugdos a fülébe, nyugtalanító tekintetét a tarkóján érzi, valami Orbánról meg Kövérről beszél, s végül kiböki:
– Hiszen maga internacionalista!
Mintha fejbe vágták volna, a szenteket és bolondokat keresi, Csinszkát szólítja, de nincs ott senki, aki segítene, egyedül van a csoport fölé magasodva. Nem tud egyedül lenni még most se. Mert – miként életében – most is nevében és mellette „egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akihez semmi közöm”. Az Ady-életmű organikus egész, kincs, amely csak kevés nemzetnek adatik ezen a világon. Meríthet belőle erőt ateista és hívő, nemzetben gondolkodó és a világ egészét magába fogadó, polgár, munkás, paraszt, magyar s minden más náció, különösen a velünk élők, barát és ellenség, még a szocializmus utópiájában keringők is. Mindenkinek szabad préda az életmű, de kisajátítani nem illik. Egyoldalú politikai szándékokból szavalni egyenesen tilos. Ady maga mondja: „a magyarság bérlői, akik nemsokára nagyon meg fognak szorulni, ne próbáljanak engem argumentumnak előrántani”.
El tudunk képzelni Ady-verseket a mai magyar szocialisták nemzeti egységet megtagadó gyűlésén? S bizony hallottam Adyt a másik szélről, szintén az ő verseit skandálva. Az egyik párt éppen Ady egyik sorából vett magának nevet. („Adjatok egy jobbik világot.”) Azt mondom hát: primitív mai magyarok, hagyjátok békén költőinket, ne ráncigáljátok le őket megérdemelt talapzatukról: hiába álltok eléjük. Petőfi Sándor vagy Ady életműve agyonnyom benneteket! Keressen mindenki magához illő helyszínt, s ha a szocialistáknak Károlyi Mihály vagy éppen a szovjet „felszabadulási emlékmű” sem jó, találnak megfelelő remeket a létezett szocializmus szoborparkjában. Menjenek ki oda: Lenintől Kun Béláig hatalmas a választék…
Különösen dühítő, hogy egy retrográd társaság meri Ady Endrét a zászlajára tűzni, amelynek tevékenysége révén ez az ország olyan lett, „mintha egyenesen az ő életföltétele volna az a hazugság, mely pedig csak az ő urainak életföltétele”. Most – nagyon remélem – éppen arra teszünk kísérletet, hogy ez a hazugság megszűnjön. Hogy „az országnak hazudnak a kormányzói, s az ország azt hazudja vissza, hogy rendben van”. Ennek a kádári reflexnek végleg a múlté kell lennie. Ez valóban történelmi feladat: a kontinuitás egyértelmű Kádártól Gyurcsányig: „Nemcsak a kormány csal, általános a csalás; mi is csaljuk a kormányt. Csaljuk a kormányt, csaljuk egymást, csaljuk a jelent, és csaljuk a jövőt.” Ennek illene véget vetni, s ilyen csalás Lendvai Ildikónak Ady Endrébe karolni.
És persze nagyon igaz: „Mindaz, ami ezer éven át történt velünk, s amit szeretnénk a sorsharag számlájáéra írni, amit szépítgetünk és mártíraureolával ékesítünk, a mi tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen.” A miénk, meg az ambíciók és képességek elbillent bajnokaié, a naivaké és realistáké, akik valahogy mindig odafurakodnak és odakerülnek. Igaz ez 1918-ra is, 1990-re is. Igaz volt 1908-ban és igaz ma is: „Demokrata, tudatos, erős, magyar, polgári Magyarország lehetséges itt, vagy semmi. Ha ezt nincs erőnk megcsinálni, hajtsuk járomba a nyakunkat s ne nevezzük magunkat nemzetnek és országnak.” Ady Endre nevével megtagadni a nemzet egységes fellépését a trianoni katasztrófára emlékezve: nemcsak bűn, de hiba is. (Tisztelet a kivételnek, „az egyetlen férfinak” a zsibbadt agyú szocialista frakcióból: Szili Katalinnak. Ó, milyen makacsul ült ő ott az üres padok közt egyedül. Eszembe juttatta Slachta Margitot, aki az egész parlamentben maradt ilyen egyedül 1948 júniusában, mikor nem állt fel a Himnusz alatt, és igaza volt! Akkor is, ha később azt mondta, inkább le kellett volna térdelnie.) Épp Ady programjának megvalósítására vállalkozik ma a kormányzó erő: demokratikus, tudatos, erős, magyar, polgári Magyarország megteremtésére. Melyik jelző ellenszenves a mostani baloldalon? Félek, hogy mindegyik…
Persze írt olyanokat is Ady, hogy a magyarországi tömegek jó birkanyájak, s „a szocialistákon kívül nincs a magyarországi tömegekben öntudat és kultúrerő”. Száz leleplező év telt el azóta. Benne a szocialista öntudat és szocialista kultúra évtizedei. Éppenséggel Ady halála után néhány héttel is, a Tanácsköztársaság terrorjában. Mindig áldottam a gondviselést, hogy nem kellett megérnie 1919. március 21-ét és főként 1920, június 4-ét. Így nincs joga senkinek sem emberi gyengeségeire alapozni valamiféle politikai programot. (Miként szabadkőművessége is épp ilyen gyengeség. A hasznukat akarta venni, de hamarosan világgá kürtölte: „Ezek az emberek a megalkuvásban, az egymás támogatásában s egymás titkos ügyeinek palástolásában kiválók.” S nem másban. És így: „Valószínűleg s hála istennek könnyű szívvel le kell mondanunk arról, hogy hasznukat vegyük.”) S az öntudatos és kultúrerős szocialista tömegek: ha lennének, már rég elzavarták volna a nagytőkés proletárokat és a diktatúra egykori lelkes kiszolgálóit pártjuk éléről.
Szándékosan nem verseiből idézek. Ady maga írta: költőktől csak barbárok ragadnak ki sorokat. (S életműből is csak ugyanők egy-egy verset.) Ez nem jelenti azt, hogy egy-egy sor, gondolat, kép ne kísérhetné az embert végig szerelemben, politikában. De publicisztikája olyan sokrétű, s elegendő, hogy megértsük: nem sajátíthatja ki senki Adyt. Azt írja: „Mi kösse (a kultúrembert) az ő Magyarországához, mely néhány ezer úri nomádnak a vadászterülete, s ahol, hogy a néphez ne férkőzzenek a fölvilágosítók, inkább elpusztítják a népet is.” Bizony, száz évvel később ma épp itt tartunk.
Van, amit nem igazolt az idő, nem történhetett meg, mert a XX. század elrontotta a jövendölést: „de adja az Isten, hogy a Lipótváros mai urai legalább két generációig termékenyek legyenek és – vagyonosak. A harmadik generáció már olyan lelkes, kulturális, szép magyar lesz, mint Apáczai Csere János.” Nagyon hiányzik az a harmadik generáció.
És nagyon hiányzik a hit, az optimizmus. A gyökeres fordulat a gondolkodásunkban. Hogy nincs minden ellenünk a földön. Az intellektuális forradalom, a kultúraiszony leküzdése. Annak a hosszú időszaknak a meghaladása, amikor a hatalmasoknak a derékhada „a szerencsétlen, kultúrátlan, elbutított milliók, erejük pedig a hatalomtól függőségben tartott félműveltek százezrei” voltak. Az értelmiség. „Az úgynevezett értelmiség, ha gyorsan nem jön a változás, nihilistább lesz a legnihilistább, legrosszabb értelmiségnél.”
Ezért kell forradalmi változás ma is, éppúgy, mint a XX. század elején. Nagy felelősségünk, nehogy úgy essen a forradalom, mint 1918–19-ben puffant. S ha most Ady Endrét a trianoni tragédia okán is próbálják argumentumnak felhozni, olvassák inkább: „Én a jöhető veszedelemkor arra gondolnék, hogy a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára. Hibáit, melyek, ó, nagyon-nagyon hibáim is, akkor félretolnám egy kicsit feledni, s csak az jutna az eszembe, hogy bármi áron meg kell védeni egy pláne katonai és ultramontán gyilkossággal fenyegetett fajtát.”
El a kezekkel tehát Ady Endrétől, el költőinktől. Találja meg mindenki az életműben, ami őt erősíti, gazdagítja, de soha nem felejtve, hogy rettenetes terhet cipeltek ők: Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila és sokan mások: a haza és haladás terhét. A főgarabonciásokat ne próbálja senki a frakciójába ültetni – hatvanadiknak –, inkább olvassák verseiket, írásaikat. Hisz mindannyian azt üzenik, időben megújulni: forradalmi változás, de csak akkor, ha az a nemzet megmaradásáért és boldogulásáért történik.
Elvonultak a ricsajozók, Kovács elvtárs, Lendvai elvtársnő, esett szó nacionalizmusról meg progresszióról, elbontották az emelvényt is, a sajtó elviharzott, a riadt Ady Endre ott maradt egyedül. Sehol már a Három Holló meg a Japán kávéház, sehol a szentek és bolondok, a Kovács vendéglő bezárt, sehol az ős állandóság, kérdőn felnéz az égre:
– Kik voltak ezek az emberek, Uram?

A szerző történész