Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás

Jó szívvel olvastam Szörényi László vitaindító cikkét a Magyar Nemzet május 20-i lapszámában, hiszen szülőhazánk sürgős, elementáris, az alapokig ható érdemi változásokért kiált. A mögöttünk hagyott, pótolhatatlan, elvesztegetett esztendők sok más mellett összekuszált, szétzilált, tekintélyét vesztett oktatásügyet hagytak maguk után. Az eleddig regnáló, a liberális eszmerendszerre felesküdött „nagyjaink” elbizonytalanított, a közvélemény előtt tudatosan degradált pedagógustársadalmat, valamint korlátaikat, szabályokat, kötelességeiket egyáltalán nem ismerő, ugyanakkor jogaik eltúlzásával gyakorta visszaélő diákságot hagytak maguk után. Mindezeket tetézi óvodáink, iskoláink katasztrofális műszaki állapota, amit nem tud leplezni a kakaóbiztos számítógépek és digitális táblák tömkelege sem.
Az oktatás-nevelés temérdek gondja közül szeretnék kiragadni egy problémát, amely országos tendenciaként érzékelhető, ám mint iskolaigazgatót engem különösen érzékenyen érint.
A fejkvóta szentsége és a megannyi, Nyugatról átvett elgondolás, a tudatosan vagy tudattalanul félremagyarázott, túldimenzionált integráció rövid időn belül felülírt minden szakmai szempontot. Az érintett gyermekek érdeke, nevelése-oktatása (a demográfiai adatok drasztikus csökkenésével arányosan) sajnálatos módon egyre inkább századrangú problémává silányodott. Az egyes intézmények, ebből adódóan az ott hivatásukat gyakorló pedagógusok léte a hozzájuk beiratkozott diákok létszámától függ. Ennek folyományaként az elmúlt években – nem beszélve az idei beiskolázási adatokról – nagyságrendekkel megnőtt azon sajátos nevelési igényű gyerekek száma, akiket nem a képességeiknek megfelelő középiskolákba vettek fel. Különféle szintű fogyatékosságuk, valamint az ehhez gyakran társuló pszichés, szomatikus elváltozásaik az esetek döntő többségében nem kapnak szakszerű megsegítést, rehabilitációs ellátást. Tudomásul kell vennünk, hogy erre döntően a mai magyar iskolarendszer mind személyi állományában, mind eszközrendszerében alkalmatlan. Nem beszélve arról, hogy nem minden gyermek, fiatal integrálható. Szerencsére egyre több helyütt, rangos konferenciákon hangzik el gyógypedagógus szaktekintélyek szájából, hogy óvatosan kellene bánni az integrációval; minden egyes gyermeknél egyéni elbírálás lenne a kívánatos. Ezzel szemben napjainkban a rideg valóság: enyhe-, sőt középsúlyos fogyatékos fiatalokat is felvesznek az épek középiskolái, hiszen az ő kettes, hármas szorzóik megmenthetnek egy-egy osztályt, pedagógus státust, akár egész iskolákat. És akkor még arról a sok-sok bánatról, keserűségről, sikertelenségről, diákot, illetve azok szüleit becsapó, a realitásokat, képességeket koránt sem tükröző talmi bizonyítványról nem is szóltam, amitől a fejlesztő közeg, a megfelelő típusú iskola híján az épek iskoláiba felvettek nap mint nap szenvednek.
S mindeközben elvész a lényeg, a fogyatékos fiatal szakszerű pedagógiai ellátása, nevelése-oktatása. Olyan alapvető, a mindennapokat élhetővé tevő ismeretek, tudásanyag, illetőleg szakma/szakmák, részszakképesítések elsajátíttatása, amelyek révén a sérült fiatalok is nagy eséllyel megtalálhatják helyüket a társadalomban. Hasznos tevékenységük révén örömüket lelhetik mindennapi munkájukban, létfenntartásuk biztosítottá válhat. A szülőknek is nagy lelki megnyugvást nyújthat az a tudat, hogy gyermekük az iskolapadból kikerülvén nem inaktívan, lassan dementálódva tengeti napjait, hanem hasznos tagjává válhat társadalmunknak.
A fentebb kifejtett, a mindennapok gyakorlatát tükröző, kényszer szülte anomáliák csakis akkor fognak megszűnni, ha az oktatás az új kormányzat szemében prioritást fog élvezni. Ha újra elsődleges szemponttá válik a sajátos nevelési igényű (sérült) gyermek képességeinek, állapotának legmegfelelőbb intézményrendszer működtetése, amelynek alapvetései közé tartozik többek között azon üdvös gondolatsor, miszerint: ahhoz, hogy eredményesen integrálhassunk, előtte el kell különítenünk a különböző oktatási-nevelési igényű csoportokat.

A szerző iskolaigazgató

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás. Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.)