időjárás 19°C Csaba 2022. július 6.
logo

Országhatárok körzővel, vonalzóval

Fázsy Anikó
2010.06.18. 22:00

Nagyanyám Nyitrán született, édesanyám Nagyszombatban. Mivel a Biharból odaszármazott nagypapa „nem volt hajlandó felesküdni Masarykra” (gyerekként, a családi legendát hallgatva, ebbe mindig beleborzongtam), 24 órát kapott meg egy fél vagont, hogy elhagyja az új államot, Csehszlovákiát. Hónapokig laktak a Kelenföldi pályaudvaron a vasúti kocsiban, együtt az azóta rokonként kezelt másik magyar családdal. Orsovánál, egy fiú, aki az apám lett, a Dunát méregette ekkortájt, át merje-e úszni, hogy a frissen megalakult Jugoszlávián át a románok elől Magyarországra szökjön.
Gyermekkorom karácsonyfáit a háborúban is megőrzött lánc fonta körbe, színes fémlapocskákon az elcsatolt városok neve és látképe. A gyertyák fényében varázslatosan csillogott a füzér, káprázó szemmel betűztem róla Arad, Szabadka, Krasznahorka, Késmárk nevét. S hallgattam a történeteket az erdélyi szász nagymamáról, a Temesváron maradt Bertáról, aki öngyilkos lett, és Aladár bácsiról; ő valahol Dél-Amerikában tűnt el.
Sok-sok magyar család életének fordulópontja Trianon, de azt mondják, túl kell lépni rajta. El kell felejteni. A (poszt)kommunista párt elnöknője tévécsatornáról tévécsatornára járva egyenesen hazaárulásnak nevezi a rég várt elégtétel, a kettős állampolgárság törvényének időzítését, mert „Slotáék malmára hajtja a vizet”. Van egy malom, tudjuk, amely mindig másnak őröl. Ez a malom azt zakatolja, törődjünk bele, hogy ezer éve Magyarországhoz tartozó területek, mérhetetlen gazdagság, hegyek, völgyek, városok, bányák, vasútvonalak, folyók más népekéi lettek, megszűnt egy ország nemzeti, történelmi, földrajzi és gazdasági egysége. Felejtsük el, hogy magyar emberek idegen államok nem egyenjogú polgárai lettek.
A fekete zsakettbe, újabb korokban Armani-öltönybe öltözött komor urak különféle bizottságokban országok sorsáról döntenek, amelyeknek történelmét nem ismerik, ahol soha nem jártak. Papírokat írnak alá, és azt hiszik, történelmet csinálnak. Vonalzóval és körzővel szabnak országhatárokat. Nekik Losonc egy kimondhatatlan nevű város, a Vajdaság vagy Koszovó egy folt a térképen. Nem azt mondják, hogy Máramarossziget, Besztercebánya, Szabadka, hanem azt, hogy nélkülözhetetlenül szükséges „vasúti csomópont”, „iparilag fontos góc” az új országban. A sötét öltönyös urak szerződések fölé hajolva, nem látják az embereket, akik évszázadok hoszszú során városokat építettek maguknak, katedrálisokat, várakat, s az ő tollvonásuk nyomán végül is mit veszítettek el? Csak a múltjukat. A szülőföldjüket.
2004 nyarán a Nouvel Observateur hétről hétre bemutatta az Európai Unióhoz csatlakozó országokat. A szlovákokról szóló cikk sok fényképén ott volt a pozsonyi vár, a nagyszombati egyetem, a Szent Miklós-templom, a nyitrai nagyszeminárium, a püspöki palota, a könyvtár, s a hoszszú cikkben egy szó nem esett arról, hogy a „szlovák Rómát” magyarok építették a hajdani Magyarországon. A francia újságíró cikkéből nem derült ki, hogy amivel a szlovákok dicsekednek, az magyar múlt, magyar történelem. Amikor Márai Sándor könyve, az Egy polgár vallomásai franciául megjelent, a recenzens azon élcelődött, hogy milyen furcsák a magyarok, itt van ez a Márai is, állítólag Kassán született, de ő, a francia recenzens, hiába keresgél a térképen, nincs ilyen nevű város (a francia fordító, helyesen, nem írta át „szlovákra” Kassa nevét). Ez a magyar író egy soha nem volt városban született, folytatta, s ez nevetséges, mint ahogy az is mindig nagy derültségére szolgált, hogy a magyarok kormányzója tengernagy volt, pedig a magyaroknak, a térképek tanúsága szerint, tengerük sincsen…
Lehet azon nevetgélni, hogy tengerek tűnnek el a térképről, városok és a városokból emberek, de azt talán illett volna komolyan venni, amikor a wilsoni elvek alapján 1920-ban népszavazást követelt a magyar békedelegáció az elszakított területeken, miután kiderült, hogy az arany töltőtollas uraknak fogalmuk nincs arról, hogy magyarok élnek tízezer számra, százezer számra Csallóközben, Erdélyben, a nyugati Őrvidéken. Vajon Trianonban miért nem érdekelték a sötét öltönyös urakat azok az igazság- és szabadságjogokról szóló nagy elvek, amelyeket korábban fennen hangoztattak? Miért nem érdekelte őket a vitatott területek népeinek az akarata? „Ne rendelkezzenek velünk úgy, mint egy akarat nélküli állatcsordával!”, kérte a magyar békeküldöttség 1920-ban, mindhiába.
Azt duruzsolja az a malom, hogy Magyarország „fizetni és bűnhődni fog!”. Kossuth óva intett, hogy kiegyezzünk az osztrákokkal. „Egy megegyezés nem hagyna számunkra más dicsőséget, mint azt, hogy mi lehetnénk a máglya, amelyen az osztrák sast elégetik.” Szavai látnokiak: Trianon felől más megvilágításba kerül az 1867-es kiegyezés. Sorsunkat nem kellett volna Ausztriáéhoz kötni, talán a szenvedést kellett volna választanunk, s más volna, tán nem is volna a trianoni térkép.
A malom azt is nyekergi, hogy Magyarország megérdemli, amit kapott, sanyarún bánt a kisebbségeivel. Ha olyan erőszakos beolvasztó politikát folytattunk volna, mint például Franciaország, akkor a XX. században már nem lettek volna kisebbségeink. A beuvry-i polgármester, Monsieur Joseph mesélte, hogy neki még flamand volt az anyanyelve. Amikor iskolába került, Monsieur le Curé (a plébános úr) minden gyerek kezébe egy francia nyelvű katekizmust nyomott, s azt mondta, ne is lássa őket, amíg kívülről nem fújják. Az oktatás nyelve a francia volt. Ki beszél ma már Észak-Franciaországban flamandul? Elzászban, Lotaringiában németül? Bretonul folyik a tanítás a breton iskolákban? Az első világháború előtt Erdélyben több román iskola működött, mint Romániában, többségüket a magyar állam tartotta fenn, bennük a magyart csak második nyelvként tanították. Minden szlovák falunak volt szlovák iskolája. Ez a két világháború közötti Magyarországon se volt másképpen. Móricz Zsigmond írja egyik levelében (Magosi Olgának, 1935. szept. 13.): „…a kiskőrösi piacon nagy subás magyarok álldogálnak, …mint a bálványok… Kigyönyörködtem magam bennük s megszólítok egyet belőlük: »Mongya csak bátyám uram, hun lakott ebbe a városba Petőfi Sándor?« Rámnéz az öreg… és szép csöndesen aszongya: »Nyeznyám magyarszki…« Egy szót sem értett magyarul. Sem ő, sem a többi magyar körülötte.”
Ugyanő írja Pozsonyban kelt levelében: „…a magyarság lerongyolódva, ijedtségben és nyomorban tengődik; míg a csehek városokat építenek és Kassára 40 000, Ungvárra 20 000 csehet telepítenek – addig a magyar munkást állami segítséggel kiszállítják Franciaországba, és sztrájktörőnek használják, mint az arabokat”.
Vajon mi vezette a győztes nagyhatalmakat? Egymással gyűlölködő kis országokat akartak, amelyek tőlük függnek? Ha ez volt a céljuk, végzetesen tévedtek: Nagy-Magyarország feldarabolásával vákuumot hoztak létre, ahová az orosz imperializmus akadálytalanul benyomult. Az oroszokat egy nagy és erős államformáció meg tudta volna állítani. Trianon bűnéből újabb bűn, a jaltai egyezmény született, amely nemcsak az utódállamokat, hanem a nyugatiakkal szövetséges, a háborúba belehajszolt Lengyelországot is kiszolgáltatta a Szovjetuniónak. A győztes hatalmak megint büntetésről beszéltek, Magyarországot Németország csatlósának nevezve, elfeledkezvén Romániáról, amely Hitlert támogatta, elfeledkezvén a németeket mindvégig támogató „Cseh–Morva protektorátusról”. A cseh ipar az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchiát, a másodikban Németországot szolgálta ki, termelékenysége 15-18 százalékkal felül is múlta a birodalmi német iparét. Fizetnie mégis Magyarországnak kellett.
A Trianonban összetákolt országok életképtelennek bizonyultak. A csehek nem értettek szót a szlovákokkal, hiába jelentette győzelemittasan a Le Monde: „Ütött a szlávok órája a történelem toronyóráján.” Nem jöttek ki egymással szerbek, horvátok, bosnyákok, bizonyíték rá a véres délszláv háború, amely talán ki sem tört volna, ha a nyugati nagyhatalmak nem ragaszkodnak az íróasztalnál meghúzott országhatárokhoz, nem mondják, még 1994-ben is, hogy a határok sérthetetlenek, Jugoszláviának egyben kell maradnia.
A sötét öltönyös urak a távoli íróasztaloknál egy dolgot nem tudnak. Nem tudják, hogy a történelem nem bizottságokban, nem paktumok alapján íródik, nem mérhető se körzővel, se vonalzóval. Öltönyös urak ide-oda telepíthetnek embereket, megfoszthatnak több százezer embert az állampolgárságától, betilthatják az anyanyelvet, sorompót állíthatnak a szomszéd ország elnöke elé (de micsoda nemzetközi zenebona támadna, ha Merkel asszony útját állták volna el egy amúgy „légiesített” határon, netán Sarkozyét), ám a nagy malom, a történelem malma is őröl, megvan a maga ideje. A malom garata könnyet nyel és fájdalmat, jogtalanságot, igazságtalanságot. Nyeli, történelemmé őrli. Sötét öltönyös urak papirosokra irkálnak, hazudoznak, azt hiszik, ők csinálják a történelmet, ám az igazi történet az emberek és a népek élettel megélt sorsában íródik. Ezt a történetet a lélek őrzi, az emlékezet, s őrzi a föld, a kő.

A szerző műfordító

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.