Szóló Elvileg tanár

Unott arcú pedagógusok ülnek a hetedik órai kicsöngetés és a menzaebéd elfogyasztása után az előadóban, hogy meghallgassák az épp esedékes elméleti továbbképzést. Az igazgatónő hívására a tábla elé lép egy bürokrata kinézetű ötvenes hölgy, s azon nyomban megkezdődik a power pointos, aprólékos statisztikai eredményekkel, évtizedre visszatekintő felmérési adatokkal, áttekinthetetlen képletekkel spékelt nagyelőadás. Repkednek a teremben az efféle tetszetős kifejezések: a didaktikai koncepció transzparenciája, a diszciplína és a pedagogikum küzdelme, a kooperatív tanulás. S aztán következnek a szemrehányások: pedagógusaink „országos viszonylatban” nem elég kreatívak, a kényelmes haladást biztosító frontális módszert respektálják, azaz előadják szaktárgyukat, ahelyett hogy csoportos munkával segítenék az új tananyag feldolgozását. Az eddig soha nem látott hölgy részletesen elmagyarázza – hangjában az esendőknek szóló jóindulattal –, mit csinálnak rosszul a tanárok, min kellene sürgősen változtatni a hatékonyság növelése érdekében.
A megszólítottak többsége zavartan, a tudatosabbak, köztük a több évtizede pályán lévők némi dühvel a tekintetükben fordulnak egymás felé. Letelik az első félidő, szünetet hirdetnek. A hölgy vidám hangulatban távozik a gazdasági irodába aláíratni a hivatalos papírokat. Bensőjében feltehetően az elégedettség érzésével: missziója újabb állomásán sikerült belopnia a megújulás szellemét az eltelt évek alatt talán kissé amortizálódott testületbe.
A tanáriban közben az élelmesebb kollégák a világhálón megkeresik a hölgy életrajzát. Harminc évvel ezelőtt szerezte egyetemi diplomáját, aztán két esztendeig tanított, majd elméleti pedagógiai műhelyben kezdett dolgozni, azóta is ezt csinálja, némileg persze magasabbra emelkedve a hivatali grádicson. Újból lángra kap a felháborodás: alig tanított.
Eltelik tíz perc, a tanerők félig kiürült műanyag kávéspoharakkal szállingóznak vissza a hasonló tónusban folytatódó „továbbképzésre”. A figyelem érezhetően lanyhul, a tanyát verő unalom ellen védekezve, van, aki dolgozatokat javít suttyomban, a bátrabbak olvasnak vagy keresztrejtvényt fejtenek. Aztán váratlanul felbolydul a gyülekezet. A hölgy mondanivalója végére érve arra biztatja a kollégákat, hogy bátran kérdezzenek. Egy fiatal, az egyetemet nemrég elvégzett kolléganő kissé keresetlenül érdeklődik: ha ennyire világos a szakember előtt, mi a teendő, miért nem mutatja meg a gyakorlatban, hogyan kell modern pedagógiai eszközökkel a diákokat valóban hatékonyan motiválni? Nem gondolja-e, hogy sokkal hitelesebb lenne teoretikus működése, ha elméleti kifejezésekkel teleszőtt előadás helyett a kollégákat is meghívná egy általa tartott órára, s utána megbeszélnék a tapasztaltakat? A testület egy része helyesel, mások már mennének, nem értik vagy felesleges provokációnak tartják a jelenetet. Az igazgató a fejét csóválja. A hölgy válaszában zavart jóindulat keveredik némi arroganciával. Az elméleti kutatás eredményeinek továbbadásáról, az intézeti munka hasznosságáról beszél, aztán hozzáteszi: szíve szerint ma is a katedrán állna, kezében krétával, de nem teheti. A tudományos munka egész embert kíván, és nem akar órákat elvenni a kollégáktól.
Lehet, hogy számos rossz, igénytelen tanár van, s nyilván a modern elméletekből sokat lehet okulni. A kérdés azonban némi nyugtalanságot okozva tovább motoz az emberben: mennyire adhat biztos tippeket az, aki csak „felszállópályának” tekintette a pedagógusi hivatást, s több mint negyed százada nem lépett katedrára?