Mint egy korrupciós kaleidoszkópban, benne van minden a Wieszt-ügyben, ami a szocialisták szokásrendjét jellemzi. Megfigyelték, az újbudai és fővárosi képviselő hogyan rakja el a videofelvételen a kenőpénzt? Beszédes, ahogy átveszi a csomagot és az íróasztalára teszi, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha a bankjegyköteg csak hazaérkezne, megtérne oda, ahová való, egy rendes szocialista kebelére. Ez a mozdulat, a metakommunikáció maga a bejáratott ügymenet. Látszott: nem először teszi meg az utat édes terhével Wieszt János karja. Rutineljárás a javából. Az is megér egy misét, a fővárosatya miként érezhette magát ilyen biztonságban. Nem tartott attól, hogy rányitják az ajtót? Vagy ez már a normális szoci vagyongazdálkodás velejárója? Ha valaki bedugja a fejét, legföljebb visszahúzza tapintatosan, s csak annyit mond: bocs, Jani, látom, pénzt inkasszálsz, majd benézek kicsit később.
A pozícióhalmozó védelmére bedobta magát a fél anyapárt. De valahogy ez is megint a visszájára fordul. Az újbudai polgármester annyira oltalmazni akarta elvtársát, hogy amikor a testületi ülésen interpellálni akarták a korrupciós in flagranti miatt, egyszerűen megfúrta az akciót. Kijelentette, hogy a gazdasági bizottság elnöke éppen nincs a teremben, így nem is hangozhat el a kérdés. Az, hogy netán be lehetne hívni, mint a parlamentben is előfordul, fel sem vetődött a láthatóan berezelt városrészvezetőben. Honnan tudta Molnár Gyula, hogy Wieszt nem akar válaszolni az interpellációra? Hiszen szép alkalom lett volna, hogy tisztázza magát. Wieszt azóta, mint Ágnes asszony, próbálja tisztára mosni a szennyest, amit nemcsak a futó hab kapdos el, de még benzines ollóval is nehezen lehetne eltávolítani róla a foltokat. Felocsúdván az első stresszből, visszavonta, hogy ő van a képkockákon, s feljelentené, aki felismerni véli védelmi díjbetakarítás közben a félhomályos szobában. Dolgozik bennünk a gyanú: ki akarják deríteni, hogy a fővárosi MSZP oszlopa valójában éppen jótékonysági pénzt adott látogatójának, csak a rosszindulatú manipulátorok visszafelé játszották le a felvételt. Azt vádolja, aki úgymond titkosszolgálati eszközöket bevetve orvul felvételt készített róla. Eszerint saját önazonosságában is elbizonytalanodott? Magyarán: hogy ő-e ő? Ezek után csak azt nem értjük, ha nem ő van a képeken, csupán az alteregója, miért fáj neki, hogy egy rá megtévesztésig hasonlító korrupt alakról milyen felvételt készít az a pofátlan illető, aki nem éri be a 2,2 millió forint átadása okozta mámorral, még videózik is. Egyébiránt megnyugtathatjuk Wieszt urat, megtekintve a felvételt, felelősséggel ki merjük jelenteni: ő tényleg ő, nevezett Wieszt György. Nincsen helye tehát a kishitűségnek.
Lendvai Ildikó inkább rontott a bajba került párttárs helyzetén. Azt mondta: szerinte az követett el bűnt, aki éveken keresztül őrizte a felvételt. Túl a mondottak abszurditásán, ezzel azt deklarálta a pártelnöknő, hogy számára bizonyító erejű a kópia. Másként miért lenne kárhoztatható a megőrzője? Molnár szintén Wiesztre vallott, amikor bizottsági tagsága felfüggesztésére kérte. De ha látják, hogy védhetetlen, miért nem a frakció- és párttagságát függesztik fel? Így óhatatlanul az az üzenete az egész mentegető manőversorozatnak, hogy ez az eset mindennapos dolog a szociknál. Nem értik hát, mit fújják fel mások ezt a rutineljárást, amikor Wieszt ilyen önmegtartóztató volt. Csupáncsak 2,2 milliót kért, ami a BKV-s nokiás dobozok fényében kifejezetten alacsony szoci tarifa. Ki hát akkor az igazi bűnös? Bizonyára a megzsarolt és megpumpolt vállalkozó. Aki elmondta: ahogy Wieszt tudomására jutott a felvétel léte, megfenyegette őt. Majd – mit tesz a véletlen – egymás után kapta a bírságokat, az APEH-ellenőrzést, még a kirakatát is betörték. Utóbbit biztos azért, mert az elkövetők a hatóságokhoz hasonlóan nem találták elég esztétikusnak. Mindez sejtetni engedi, miért érezte magát biztonságban sok MSZP-s politikus. Eddig.
origo.hu
Rendkívüli egyeztetést tart a miniszterelnök
