(mire van esély )

Én nem tudom, Magyarországnak a XX. század kezdete óta volt-e akár a legcsekélyebb lehetősége arra, hogy Európa fejlett államai közé kerüljön. Annak idején közel 15 millió magyar élt a Kárpát-medencében, s az ország olyan természeti kincsekkel és szellemi energiákkal rendelkezett, amelyek lehetővé tehették volna, hogy a világban azóta végbement technikai és anyagi fejlődés részese legyen.
1912-ben Magyarországon gyártották a világ legerősebb gőzmozdonyát. Nemzetünk azóta csak a 6-3-mal és a Rubik-kockával szerzett hírnevet, s a „legvidámabb barakk” néven vált közismertté. 1956 fellángolása, majd kihunyta után, valljuk be, senki sem örült nekünk, mi magunk sem, bár a környezetünkben élő népek irántunk érzett gyanakvását nem az igazság, hanem az önérdek tartotta ébren. Ha hibásak vagyunk, ha nem, ennyire kisemmizett, megkurtított nemzet nincs több Európában.
A kérdés most persze nem a múlt, sokkal inkább az, hogy ami száz év alatt, s azelőtt sem sikerült, sikerülhet-e a jövőben. Nem arról van szó tehát, hogy az úgynevezett nemzeti erők győztek a választásokon, az MSZP és ragadványai pedig alászállani látszanak, hanem arról, hogy a változás ígérete, ami ezt a győzelmet lehetővé tette és motiválta, valósággá válik-e. Múltunk és jelenünk ismeretében fel kell tételeznünk, hogy azt, amit a nemzet többsége akar, vagy amire vágyik, s aminek koordinálását az Orbán-kormány a választók akaratának mintegy engedelmeskedve magára vállalta, a mindig távoli célt ez egyszer elérhetjük vagy megközelíthetjük-e, a vegetálást felváltja-e az élet. Jelenleg határainkon belül alig tízmilliónyian vagyunk. Nem rendelkezünk (mint egykoron) komoly nyersanyagbázisokkal, kevés tőke van honi kézben, a vállalkozások jórészt a fennmaradásukért küzdenek, közintézményeink lezüllöttek, nemzetközi tekintélyük mélyponton áll, egy szóval semmi sincs rendben körülöttünk. Lényegében nincs másunk, mint (szétforgácsolt) szellemi erőnk, s most újra visszatért hitünk és reményünk.
Sosem voltunk Luxemburg, Svédország vagy Svájc, vélhetőleg most kell leraknunk azokat az alapokat, amelyeken ezek az országok régóta szilárdan állnak. Ugyanakkor kicsinységünket nem szabad vesztünknek éreznünk, hiszen, nem beszélve a határon túl élőkről, a mi tízmilliónk számszerűen nemcsak Svájcot vagy Luxemburgot múlja felül, hanem Svédország kilencmillióját is. Nagy-Magyarországot külháború során vesztettük el, nem szabad, hogy ezt a kicsit tovább szabdalják a „belháborúk”. Nem a pártok küzdelmére gondolok itt, hanem az önzés, a kötelességmulasztás, a kapzsiság, a csalás, a közérdek semmibevételének örök háborújára. A becsület, a kötelességteljesítés rendjére van szükségünk, eddig ismeretlen áldozatkészségre és szolidaritásra. Már-már olyan békére és tisztességre kell törekednünk, amire őszintén szólva alig van példa történelmünkben.
A közelmúlttal való leszámolásnak egy idő múlva szükségszerűen vége lesz. Azután már nem a bűnök megtorlása következik, hanem az érdemek megszerzése. Mindennek az alapja természetesen a csődből való kilábalás, a rend, a létbiztonság, a morál megszilárdulása. Erős államra van tehát szükség, határozottságra, olyan rendfenntartó erőre, amely valóban szolgál és véd, és ha kell, büntet. Aligha hihetjük ugyanis, hogy egy bármily elsöprő választási győzelem mindenkit becsületessé tett, azt kell elérnünk legelőször is, hogy a tisztesség, a jó szándék a társadalom alapismérve legyen. Nemcsak a nagy, hanem az úgynevezett kiskapuknak is be kell zárulniuk. Tény, most van esély minderre. Hogy élünk-e ezzel az eséllyel, annyi kudarc után, én ne tudom…