Még jó, hogy hoztam magammal Hrabalt, van mibe kapaszkodni Karlsbad művi világában. Mintha egy keletszláv díszletvárosban sasszéznék, amelyet az orosz maffia épített fel a Cote d’Azur és a Monarchia kellékeiből, ebben a fennkölt eleganciában van valami disszonáns, zavaró. Mi tagadás, émelyítő a pacsuliszag. A korzózó tömeg úgy feszeng az egykor valóban elegáns közegben, mint az észak-koreai válogatott a fokvárosi jakuzziban. Karlovy Varynak hamiskás a mosolya, itt-ott kivillan az arany metszőfogak mögött az amalgámtömés, bőven meglátszik a pártállami múlt, s az azután a várost elbitorló nem éppen arisztokratikus – alvilági – szemlélet. A hamiskás mosoly ellen pedig leginkább Hraballal védekezhet az ember Csehországban, mert a Karlovy Vary nemzetközi filmfesztivál (KVIFF) versenyfilmjei rendszerint nem kedélyjavításra szolgálnak.
A ’77-es, pekingi születésű Chi Zang a makaói Lio Chi Heng regényét adaptálta (Diago): a kínaiak, portugálok és a vegyes házasságokból született „makaóiak” által lakott parányi gyarmat 1999-es visszacsatolásának apropóján a társadalmi-lélektani változásokat veszi górcső alá. Ki marad az országegyesítésre törekvő új Kínában és ki megy Portugáliába – ez a kérdés, a helyzetet szerelmi patthelyzetek, eltitkolt szülő, tisztázatlan vérrokonok bonyolítják. Az egyébként valószínűleg kifejezetten érdekes regény filmváltozata olyan bús lett, mint a portugál fado, elvágyódással ellenpontozott, keserű honvágy járja át, az egyre ismétlődő közhelyek és modoros fordulatok után azonban unalomízű lesz a Diago, és a végén már a fene sem bánja, mi lesz Makaóval.
Az igazi erőpróba azonban az orosz Dimitrij Mamulija filmje, az Another Sky (Másik égbolt) volt. Ali, a kecskepásztor a jószágok elhullása után kisfiával nekivág Moszkvának, hogy felkutassa a metropolisban eltűnt feleségét. A Tarr Béla-i tempóra, a török Semih Kaplanoglu bénító csendjére hajazó lélektani dráma annyira filozofikusra sikerült, hogy a rendezőt felkonferáló moderátor ki is hangsúlyozta: Mamulija diplomás filozófus. A reménytelenséget sugárzó ipari blokkok, peremvárosi konténerlakások Moszkvája ez. Csodálatosan barázdált arcok, kisemmizett életek vegetálnak Dimitrij Mamulija komor televényében, és csak azért maradunk a másfél óra végéig, hátha meglátjuk a megcsillanó reményt, a mondanivalót – de nem. Ez a film kiszalad a sötét éjszakába, leken egy pofont a nézőjének, nem kínál sem támaszt, sem vigaszt, élvezhetetlen, akár a 99 százalékos étcsokoládé.
A szerdai gyötrelmek után a KVIFF horvát–szerb–szlovén versenyfilmje menti a menthetőt: az 1970-es években a híres prágai FAMU-n (filmművészeti egyetemen) diplomázott, zágrábi Rajko Grlics keserédes tragikomédiája, a Just between us (Köztünk marad) visszacsempészi a fesztiválra a humort, a magányról, az elhazudott kapcsolatokról, megbicsaklott házasságokról olyan emberismerettel és -szeretettel mesél, ami egyébként nem túl gyakori a versenyszekcióban. A Just between us csütörtök este bőven megtölti az óriási nagytermet, nyilván nemcsak pikánsan vászonra vitt témája, de a főszereplő Miki Manojlovics miatt is (Manojlovics az Underground óta Európa-szerte ismert, utoljára A világ nagy és a megváltás a sarkon ólálkodik című bolgár–magyar–német koprodukcióban láthattuk).
A magyar rádiós kolléga mondja még az orosz versenyfilm után: egy rendező nem teheti meg, hogy egyszerűen elengedi a néző kezét. A Just between us premierjekor újra eszembe jut ez a mondat, Grlics – képzeletben – velünk marad a vége főcím után is. Tragikomédiája elkísér a karlsbadi éjszakába, utóíze a frissen csapolt Krusovice habjából is kiérződik.
origo.hu
Németh Szilárd: Az ukrán energiafenyegetés a magyaroknak négyszeres gázárat és dupla áramárat jelentene
