Szindbáddal az időben

Körsétányi nosztalgia, múltidézés ódon macskaköveken a középkori piacok pezsgésétől a vályogházak csendjén át a panelokkal csúfított makettvalóságig. Az Óbudai Múzeumnak a múzeumok éjszakáján nyílt interaktív állandó tárlata átélhetővé teszi a boldog békeidőt, és a végére még az is kiderül, hol volt tilalmas az „otsmány beszéd”, és miért Óbudán működött a legtöbb tyúkszemvágó nő.

Vetus Buda, ahogy egy 1261-es oklevél említi. Az ódonságok városa. Nincs még egy kerület a fővárosban, ahol az utcaköveket ilyen fényesre koptatta volna az idő. Itt van mindjárt Szindbád. Krúdy Gyula csak három évig morzsolgatta a magányt a Kéhli tőszomszédságában, a legendás vendéglő pislákoló fényénél költötte el az utolsó vacsorát is, 1933. május 12-én. Ez az évezredes óbudai történelemmel mérve sóhajnyi idő elég volt, hogy Szindbád szelleme örökre megkapaszkodjon a macskakövek között, mint az ecetfa.
Az Óbudai Múzeum huszonnégymillió forint – nagyrészt minisztériumi – támogatásból megújult várostörténeti tárlata a Zichy kastély felújított szárnyában arra vállalkozik, hogy portrét fest a főváros leggazdagabb múltú településének három arcáról, egymásra rétegzett valóságairól a középkortól a Zichy család megjelenésével kezdődő hosszú, mezővárosi hangulatú békeidőn át a hetvenes évekig, a panelfalanszterek megépítéséig. Dédelgeti a nosztalgiát, de a jelenről sem hallgat. Az interaktív elemek (makettek, filmhíradórészletek, játékok) magukért beszélnek, Szindbád azonban kéretlenül is a látogató mellé szegődik.
Kevesen tudják, hogy a budai Vár, a Király fürdő, a Rudas falai a középkori Óbuda lebontott Szent Péter-templomának köveiből épültek, de az sem köztudott, hogy több mint száz évvel a három városrész (Pest, Buda, Óbuda) egyesítése (1873) előtt az óbudai parasztpolgárok több mint fele sváb volt, jó negyede szerb, zsidó, szlovák vagy más nemzetiségű, és csak sovány tizenhárom százalék akadt, amely akcentus nélkül kérte magyarul a fröccsöt a kiskocsmákban.
És hát a kiskocsma. Sváb családi cégérek a múltból, megsárgult képek, megidézett enteriőr. A Zichy-kastély barokk pompája körül sorakozó salétromos vályogházak valósága. A Zichy család által betelepített svábok (braunhaxlerek), akik az ötvenes években még művelték a messze földön híres óbudai kadarka-, otelló-, rizling- és zöldszilváni-tőkéket a környező hegyeken, s borukat aztán saját italmérésben kínálták összeszokott asztaltársaságoknak. Mindez néhány kiállítási kellék hatására valósággá válik, mintha igaz sem volna, hogy a békebeli világot a hetvenes évek elején egy hadseregnyi gép felmarkolta. A vályogházakat szanálták, a múltat leradírozták, győzött az ötéves terv és a házgyári technológia.
Az óbudai panelsorok között makettre zsugorodva, de ma is él a régi világ csírája. A Zichy-kastélyba az utóbbi néhány évben életet leheltek, ennek csak egy szelete az Óbudai Múzeum színes, szagos, átélhető új állandó kiállítása. Ha Szindbád élne, beköltözne a múzeumi enteriőrbe.