Aki fecseg, az repül

A nyaralásából Berlinbe viszszaérkezett Angela Merkel német kancellár a kormánypolitika új „marketingfőnökével” lát ismét munkához. A kabinet döntéseit és terveit a sajtó munkatársainak tálaló kényes szerepben cserére került sor.
Az eddigi kormányszóvivő távozott, a helyét elfoglaló utód, Steffen Seibert a köztársaság történetében huszonnegyedikként tölti be ezt a szerepkört. Elődei hosszú időn keresztül „szürke eminenciásnak” számítottak, akik a háttérből diszkrét súgóként látták el feladatukat. Most első alkalommal vezeti közismert személy a sajtóértekezleteket. Steffen Seibertet milliók ismerik mint a ZDF közszolgálati televízió aktuális hírműsorainak egyik sztárját. Merkel az iránta megnyilvánuló szimpátiával igyekszik ellensúlyozni a kereszténydemokrata–liberális kormány eddigi működése körüli bizalmatlanságot. A jelek szerint az új kormányszóvivőre sokkal fontosabb és nehezebb feladat vár, mint elődeire bármikor.
Pedig sok korábbi szóvivő sem volt kényelmes helyzetben. A hetvenhárom éves korában kormányfői rangra jutott, a sajtót kétkedő gyanúval szemlélő Konrad Adenauer regnálásának első három éve alatt három kormányszóvivőn adott túl. Az elsőről kiderült, hogy fél a repüléstől, és nem akar külföldi utakat vállalni; a második repült, mert kibeszélt bizalmas dolgokat; a harmadikat a kancellár gyávának minősítette azzal, hogy „fél tőlem”. A számtalan alkalommal mogorva benyomást keltő kereszténydemokrata politikus – saját megfogalmazásában – leginkább egy „demokratikus Goebbelst” látott volna szívesen az akkor szövetségi sajtófőnöknek nevezett kormányszóvivő posztján, abból kiindulva, hogy ebből a pozícióból irányítani lehet az újságírókat. Az 1952-ben hivatalba lépett Felix von Eckhardtot egy kormányülés során a következő megjegyzéssel szembesítette: „Nem tud gondoskodni arról, hogy a sajtó felhagyjon ezzel a témával? Maga a főnök!” Az „öreg” radikális lépésektől sem riadt vissza. Ide tartozott az 1962-es Spiegel-botrány, amikor az állítólagos hadititkokat nyilvánosságra hozó hírmagazin irodáit a rendőrség átkutatta, és több szerkesztőt őrizetbe vett. Tizennégy esztendős kancellársága idején Adenauer hét megviselt kormányszóvivőt koptatott el. A rekordot azonban Helmut Kohl tartja, aki tizenhat év során nyolc kormányszóvivőt „fogyasztott el”. A sajtóval szemben tanúsított módszerét a kirekesztés taktikája jellemezte. A „nincs rájuk szükségem” meggyőződés eredményeként kiselejtezte őket. Csak a fekete-fehér, a jó és a gonosz megoldást ismerte. Így a kormány repülőgépén nem tűrte meg maga mellett az oknyomozó újságírás képviselőit, különösen a Spiegel és a Die Zeit munkatársait. Gyanakvása az elbizonytalanodott kormányszóvivőkre is kiterjedt. A főúri megjelenésű Peter Boenisch például csak a kancellár első számú bizalmasától, Eduard Ackermanntól kapott felületes információkat, aki inkább saját maga táplálta hírekkel a „hordának” tartott tudósítókat. Mindezek tudatában aligha meglepő, hogy az adóhivatalok az újságírókat az artisták kategóriájába sorolták, egy szintre helyezték őket a zsonglőrökkel és bűvészekkel.
Az NSZK megalapításakor a szövetségi sajtóhivatal Bonnban egyetlen személyből állt. Pillanatnyilag Berlinben 370, a volt ideiglenes szövetségi fővárosban továbbra is kilencven munkatársat foglalkoztat. Húsz fő látja el a kormányszóvivő közvetlen munkakörét. Steffen Seibert napjai reggel fél kilenckor a kancellári hivatalban kezdődnek. Ezeken az üléseken mindössze Merkel négy legbizalmasabb embere, köztük a kormányszóvivő vesz részt. A szűk kör kitér a legkényesebb témákra is. Innen eddig még soha nem szivárgott ki semmi, és a szigorú játékszabályt már az „új fiú” is ismeri: „aki fecseg, az repül”.