A devizaadósok és a carry trade

carry trade egy olyan befektetési stratégia (vagyis spekuláció), amelyben a befektető hitelt vesz fel egy alacsony kamatkörnyezettel rendelkező országban (például svájci frankban), majd azt átváltja egy magasabb kamatszinttel rendelkező ország devizájára (például forintra), és azonnal befekteti azt a magasabb kamatszinten. A befektetés végén a spekuláns – amennyiben a devizaárfolyam nem változik (azaz a kötéskor érvényes árfolyam változatlan) – a két deviza kamatkülönbözetét nyeri meg. A carry trade igen jövedelmező befektetési forma lehet, először is, mert saját tőkeigénye minimális, hiszen csak az alacsony kamatú valutában felvett kölcsön kamataiból áll, másodszor a két deviza közötti kamatkülönbség jelentős lehet, elérheti a 6-8 százalékot. Mindez persze csak akkor igaz, ha az árfolyamok nem változnak. Ha azonban a magas kamatú deviza leértékelődik, a „carrytradelő” pillanatok alatt elveszítheti tőkéjét. A carry trade tehát egy igen kockázatos spekuláció.
De nem mindig. Ha a spekuláns (politikailag korrektül: a befektető bank vagy pénzügyi vállalkozás) olyan ügyes, hogy a kockázatot áthárítja az ő hitelfelvevőjére, akkor a spekuláns szempontjából gyakorlatilag semmilyen kockázat nincs. Ez történt a hazai devizaalapú kölcsönök esetében. A carry trade a világban az 1980-as évek elejétől induló pénzügyi deregulációk nyomán alakult ki, amikor is a spekulánsok elkezdtek jenért európai devizákat vásárolni. Jelenleg a carry trade volumenét ezermilliárd dollárra becsülik, ebből mintegy 250 milliárd jut Közép- és Kelet-Európára. A magyarországi carry trade 2000-ben indult, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban növekedett, és igen nagy szerepet játszott az ország elmúlt nyolc évben bekövetkezett eladósodásában.
A carry trade-ben részt vevő bank vagy pénzügyi vállalat megközelítőleg kétszázalékos kamatot fizet a felvett svájcifrank-hitel után, de azt már forintra átváltva kilenc százalékon adja a magyar hitelfelvevőnek, a különbség tehát hét százalékpont. Jelenleg a lakosság devizahitelei 27 milliárd euró körül mozognak, míg a vállalatok által is felvett hiteleket is beszámítva a devizahitelek állománya 35 milliárd euró körül mozog. A hét százalékpontos kamatlábkülönbség azt jelenti, hogy ezen a „terméken” a bankok és a carry trade-ben részt vevő pénzügyi vállalatok évente mintegy 700 milliárd extraprofitra tesznek szert.
Az üzlet korrekt lenne, ha a carry trade kockázatát – a magasabb kamatozású deviza leértékelődését – a hitelfelvevő bankok viselnék, mint ahogy ez a normális spekuláció keretében így is történik. A bombaüzlet azonban pont az, hogy ezt a kockázatot áthárítják a hitelfelvevőre. A lakosság számára a devizahitel áldásnak tűnhetett, hiszen kamatlába megközelítőleg fele volt a forinthitelek kamatlábának. Ez az áldás azonban abban a pillanatban lidércnyomássá változott, amikor a forint árfolyama a svájci frankhoz és az euróhoz képest gyengülni kezdett.
A magyar kormány most megpróbál segíteni a rosszul járt devizaadósoknak, mindenekelőtt a kilakoltatásokra elrendelt moratóriummal, az egyoldalú szerződésmódosítás, az önkényes kamatemelés tilalmával, az ingyenes előtörlesztés lehetőségével, a középárfolyam kötelező alkalmazásának előírásával, a jelzálog hitelkövetelésnek a jelzálog tárgyának értékére való korlátozásával, a jövőre vonatkozólag a devizaalapú jelzáloghitelezés betiltásával és más intézkedésekkel. A bankszektor erőteljesen tiltakozik a tervezett lépések ellen, ugyanakkor még ezek sem lennének elégségesek a devizaeladósodásból származó problémák megoldásához. Ha például a forint tartósan gyengül, akkor a középárfolyam alkalmazása is azt jelenti, hogy a törlesztőrészletek folyamatosan nőnek. Márpedig a forint további gyengülésére számítani lehet, hiszen valamennyi nemzetközi példa (többek között az 1997-es ázsiai pénzügyi válság, a 2002-es argentin válság) azt mutatja, hogy a hosszú időn át felértékelt nemzeti valuták előbb-utóbb pénzügyi válsághoz és a nemzeti valuta nagymértékű leértékelődéséhez vezetnek. Magyarországon a forint felértékelődése a rendszerváltás óta tart, de ha csak 2000 óta tekintjük a felértékelődést fogyasztóiár-alapon, akkor is 30 százalék. Ez annyit jelent, hogy az az exportáló, aki 2000-ben még hússzázalékos árbevétel-arányos nyereséget ért el, az mára már veszteségessé vált. Az importálók viszont jól jártak, ömlik be az országba a külföldi áru, kiszorítva a hazait. Ezt jelzi, hogy például az élelmiszeripar belföldi értékesítése az utóbbi években egynegyedével esett vissza.
Az erős forint jó a devizaadósoknak, a magyar turistáknak és az importőröknek, csakhogy fenntartásához a külső adósság dinamikus növelésére van szükség, mint ahogy azt a külső adósság megháromszorozásával az előző kormány már bebizonyította. Elképzelhető persze, hogy a következő nyolc évben is meg lehet háromszorozni az adósságot, hiszen ki hitte volna ugyanezt 2002-ben? Ám bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ez nem valószínű. Az változatlanul igaz, hogy tömérdek spekulációs pénz áll a befektetési alapok rendelkezésére, amelyek a nagy hozamok reményében szívesen kockáztatnak az eladósodott országoknak való hitelezéssel. Ugyanakkor szabályozásuk egyre erőteljesebb lesz, ami szűkíti lehetőségeiket, és például a hazai devizahitelezés korlátozása (a devizaalapú jelzáloghitelek tiltása) annyit jelent, hogy kevesebb deviza áramlik majd az országba, viszont a korábban felvett hitelek törlesztése egyre több devizát igényel. A forint iránti kereslet tehát csökkenni, az euró iránti kereslet pedig nőni fog, ami a forint értékcsökkenése irányába hat.
A forint értékcsökkenése irányába hat az egymillió új munkahely létesítésének szándéka is. Ugyanis az ezeken a munkahelyeken termelt termékeknek piacot kell biztosítani, ehhez pedig egyrészt meg kell állítani az itthon is gazdaságosan előállítható termékek beözönlését, másrészt ösztönözni kell az exportot. Mivel az unióban az áruk szabad áramlása elé nem gördíthetünk akadályokat, az egyetlen eszköz a leértékelés (a dél-európai uniós tagállamok pont azért vannak bajban, mert bevezették az eurót, és így nem tudják valutájukat leértékelni). Van ugyan olyan elképzelés is, hogy erős valuta mellett is növekedhet a nettó export, de ez csak olyan országokra igaz, amelyek jelentős technológiai fölényben vannak kereskedelmi partnereikkel szemben (például Németország, Japán). Persze a leértékelés önmagában nem csodaszer, azt is el kell érni, hogy az import drágulásának egyszeri árszintnövelő hatásán túlmenően ne vezessen az inflációgyorsuláshoz.
Ilyen körülmények között hosszabb távon számítanunk kell a forint folyamatos (vagy hirtelen ugrásszerű) leértékelődésére. A devizaadósok (és az ország) számára akkor tudunk elfogadható megoldást találni, ha a kereskedelmi bankoktól a hosszú távú jelzáloghiteleket egy állami tulajdonú, nonprofit pénzügyi intézmény átveszi, és maga lesz a svájci hitelezők partnere. Ez esetben a lakáshitelezés szabályozása állami kézbe kerül és a devizahitelesek és az ország számára megtakarítható az a kamatkülönbség, amelynek hasznát jelenleg a spekuláló bankok fölözik le.
Ez nem csak Magyarországra igaz. Ha az unió hosszabb távon fenn akar maradni, véget kell vetni annak a kaszinókapitalizmusnak, ami a pénzügyi deregulációk nyomán az 1980–90-es években kialakult, és a tagországok nagy részének súlyos eladósodásához vezetett. A megoldás érdekében nem ártana áttanulmányozni John Maynard Keynesnek a nemzetközi klíringházról (International Clearing Union) 1944-ben Bretton Woodsban előterjesztett elgondolását, amelyben a fizetési mérlegek kiegyensúlyozásának módszerére tett javaslatot.

A szerző közgazdász