Mióta Drezdában újjáépítették a Marienkirchét, amelyet a második világháborús bombázás pusztított el, nem lehet ugyanúgy gondolkodni a rom műemlékek jövőjéről, mint azelőtt. A város jelképének is tekinthető Marienkirche újjászületését valóságos népünnepély kísérte, s azóta is tömegek keresik fel részben magáért az épületért, részben az ott rendezett rangos művészeti eseményekért.
Idehaza a visegrádi palotaépület rekonstrukciója került a szakmai viták és a nagyközönség érdeklődésének a középpontjába az utóbbi időszakban – alaposan megosztva a közvéleményt. Míg a nagyközönség a látogatók számának ugrásszerű növekedésével jelezte, hogy pozitívnak tartja a változást, a „szakma”, azaz művészettörténészek, régészek, műemléki szakemberek egy része alaposan elverte a port a helyreállításban közreműködőkön, mondván, hogy bármilyen látványos is az, ami a helyreállított díszudvar körül történt, hiteltelen, mert olyan állapotokat mutat be, amelyek talán sosem voltak jellemzők a palotára. A kétkedőket kívánja meggyőzni Buzás Gergely cikkében, amelyben így foglalja össze a fő tanulságokat: „ez egy tudományos alapkutatásra támaszkodó, műemléki, muzeológiai és idegenforgalmi szempontból következetesen, egységes szemlélettel végigvitt program” volt.
Ha úgy tetszik, példaadó lehet a következő évek hasonló vállalkozásai számára. Már csak azért is, mert a hazai műemlékek nagy része rom; várak, templomok, egykori paloták, polgárházak maradványa, amelyek jelentőségét a fél méter magasan megmaradt fal, az alaprajz sok esetben nem tudja érzékeltetni a nagyközönséggel, a romot körülvevő társadalommal. Nem véletlenül folyik intenzív közös gondolkodás a székesfehérvári romterület jövőjéről, s nem véletlenül kezdenek bele sok helyütt helyi közösségek leomlott várfalak megmagasítására, az eredeti anyagok, technikák, formák felhasználásával. Igaza van Buzás Gergelynek abban is: „a sikeres megoldás kulcsa mindig a szakemberek személye”. Vannak olyan helyzetek, amikor a maradványok szinte követelik az egykori épület teljes újjáépítését, hiszen például a budai várban rendelkezésre állnak a helyőrségi templom tervrajzai, egykori kőanyaga, csak újra fel kellene építeni az épületet, ahogyan a XIX. században a kölni vagy az ulmi dóm sok évszázad után végre elkészült – vagy ahogy Berlinben a közeljövőben újraépítik a DDR-időkben ledózerolt királyi palotát. A vakolástól, a tetőszerkezettől, a cserépanyagtól meg már azért sem kell félni, mert ezeket időről időre amúgy is meg kellett újítani, mert vagy elhasználódott, elkopott, vagy épp leégett. Nemrégiben a naumburgi dómban vettünk, hoztunk haza emlékként XIX. századi tetőcserepeket, amelyeket leszedtek, hogy újakat rakjanak fel, amelyek „új”-ságát aligha érzékeli a szem. Akkor jutott eszembe az a szentségtörő gondolat, hogy mi lenne akkor, ha tetőt kapna például a zsámbéki romtemplom, amelynek fölmenő falai, az ajtók, ablakok keretei is pontosan kiszerkeszthetők.
(Örökség – Műemlék, régészet, műtárgy, 2010. július–augusztus.)
origo.hu
Megrázó képeken az alsónemesapáti buszbaleset helyszíne
