Napsütéses időben, délben indultunk Bódvaszilasról, s a nemrég pusztított folyón átkelve hamar Bódvarákóra értünk. A falu fölötti Esztramos-hegy bányászata közben bukkantak a cseppköves Rákóczi-barlangra, szépsége az Aggtelek környéki járatokkal vetekszik. Két helyi néni biztatására indultunk a Cserehát kapuja felé, a Szalonnai-hegység oldalába, nyolc kilométer erdei sétát követően értünk Tornabarakonyba, majd még néggyel később Rakacaszendre. A falu határában elkezdett csöpörögni, a zivatarból csakhamar jégeső lett, szerencsére ekkor már a helyi kocsma előtti fedezékben üldögéltünk.
Vesztegeltünk ott jó három órát, néztük, ahogy a gyorsan megduzzadt patak egy kertet is elöntött. A tehenek hazabaktattak a főutcán, s a kocsma nyitására várakozók tábora is folyamatosan nőtt. Legszívesebben maradtunk volna; ilyen időben nem nagyon akaródzott sátrat verni. A helyi fiatalok a polgármesterhez irányítottak, ám az egyetlen szálláslehetőség, a görög katolikus óvoda foglalt volt. Az eső elállt, így végül a Rakacaszend fölötti dombon táboroztunk le. Kár, hogy ekkorra besötétedett, így a falu Árpád-kori műemlékéből, a református templomból nem sokat láttunk.
Másnap nehéz nap várt ránk, hiszen előző este nem jutottunk el addig, mint szerettünk volna, és az eső által okozott sár és tócsák sem könnyítették a haladást. Szerencsére azonban egy idő után felszakadoztak a felhők, majd a nap is kisütött, no meg a Cserehát nem termetes hegycsúcsairól híres. A legmagasabb pontot, a 339 méteres Kecske-padot már reggel kilenc óra előtt érintettük. Innentől, akár a jó dolgú juhásznak, egyik dombról a másikra vezetett utunk. Két nagyobb domb között rendre egy-egy település bújt meg, kilencet is kereszteztünk. A dombok oldalából mindig látszott a következő falu, bennük a kimagasló templomokkal, s mögöttük a szép tájjal. A horizonton egyre tisztábban közeledett a Zempléni-hegység.
Az általában szegényes, romos házakhoz és néhol a tavaszi árvizek nyomaival tarkított falvakhoz egy-egy történet kötődik. Irotán még csak a baromfitelep zajával és szagával találkoztunk, Felsővadászon, a kocsmába temetés után betért férfiak ajánlották a gyorsabb haladás érdekében a négykerékmeghajtást: a részeg ember jár így, négykézláb. Nyéstán a templom lépcsőjén falatoztunk, akkor talált meg minket egy helybeli néni intelme: „vigyáz rátok a Jézuska”. Abaújszolnokon a kéktúrapecsét után kutatva annyiféle útbaigazítást kaptunk, ahány emberrel találkoztunk. Mire Encsre értünk, aznap már a harminchatodik kilométert tapostuk, de a Hernádig még bőven holt hova menni. A lemenő nap gyönyörűen világította meg a felhőket, ám a folyóparthoz közeledve a szúnyogok is megjelentek. Aszfalton tettük meg a hátralévő négy kilométert Gibártig, ahol a Hernád hídján átkelve, a vízparton vertünk tábort.
Reggel kis mosakodás a folyóban, majd első utunk a több mint százéves vízerőműhöz vezetett. Bemenni az árvízkárok javítása miatt sajnos nem tudtunk. Gibárton is csupa kedves emberrel találkoztunk, s innen már csak hét kilométer volt hátra; a Hernáddal párhuzamosan haladtunk észak felé Hernádcécéig. Itt szemügyre vettük azt a táblát, amely a kéktúra útvonalát a három éve megépült hídon át hirdeti, kikerülve ezzel Gibártot és Encset – ám a jelzést a helyiek nagyjából egy éve bármiféle egyeztetés nélkül festették fel. Az önkényes útvonal-változtatás azt eredményezte volna, hogy a kéktúra a falut nemcsak érinti, át is szeli. Szerencsére nem sikerült. Innen keletre fordulva a már régóta megpillantott boldogkőváraljai várat becélozva haladtunk következő, zempléni záró túránk kiindulópontjáig.
A Cserehátnak egyszer csak vége szakadt. Egyetlen sziklát, várat, kilátót sem érintettünk, mégis jó emlékként maradt meg a hatvanhárom borsodi kilométer, főleg a falusi életképek miatt.
(Folytatjuk)
origo.hu
Illegális stégek bontása indult meg a Balaton több településén
