Horváth Csaba a tajgán

Szanyi szinte egyszemélyes kommandóként helyettesítette az utóbbi hetekben az MSZP kámforként felszívódó vezérkarát, s keltette azt a hatást, hogy legalább Budapestről még nem mondott le teljesen az utódpárt. Mi volt a köszönet? Kizárással fenyegették

Ha az emberek csak arról beszélnének, amihez értenek, nagyon nagy csönd lenne a világon – Albert Einstein szerint. Nem tudni, hogy az MSZP-sek ismerik-e az iménti igazságot, ám a kampányban tanúsított beszédük, magaviseletük arra enged következtetni, nemigen. Másként egészen bizonyosan nem kockáztatnának meg egy sor bődületes ballépést. Egész kommunikációs stratégiájuk elképesztően nagyképű, ezért visszatetszést kelt az állampolgárokban. Azt közvetíti, arra a politikai hallucinációra épül, mintha még mindig egyfajta főnök-beosztotti viszony lenne a társadalom és a felettük őrködő pártállami nómenklatúra között. Ugyanez vonatkozik a polgári kormányhoz fűződő ellenségeskedő kapcsolatukra is. Úgy osztogatják a dörgedelmes jó tanácsaikat, vagy inkább ellentmondást nem tűrő ukázaikat, hogy a külföldről hazánkba szakadt érdeklődő turista azt hiheti, mai napig ők vannak kormányon valami csavaros alkotmányjogi ficammal. Csak holmi kollektív téveszme, aljas antidemokratikus praktika okozza azt a képzetet, hogy a Fidesz bitorolja a kormányrudat. Sekélyes humorral azt mondják, az emberek félnek úgymond a „viktatúrától”. Egyáltalán nem befolyásolja őket az a tény, hogy a legkülönbözőbb közvélemény-kutató intézetek szerint a népesség kimondottan jól, egyetértéssel fogadja a kormányzati intézkedéseket, amelyek végre nem csupán a verbalitás szintjén mozognak, hanem hatásos, pozitív tettekben testesülnek meg. A ballib oldal és média hátsó udvara azonban láthatóan nehezen tud belenyugodni, hogy a társadalom már nem kapható egy jó kis kormányszapulásra. Romjaikban hevernek és értetlenül állnak a jelenség előtt, mert erre az össznemzeti jobboldali elhajlásra a rendszerváltás, illetve 1990 óta még nem volt precedens.
Így talán ennek a politikai sokkhatásnak a rovására írható, hogy egymás után lövik a kapitális bakokat. Ugye, az talán nem igényel különösebb bizonyítást, mekkora balfogás olyan polgármesterjelöltet támogatni egy vidéki városban, aki ellen büntetőper van folyamatban meglehetősen megalapozottnak tűnő vádakkal. A dombóvári expolgármesternek ráadásul valahogy annyira megromlott az egészségi állapota, hogy képtelen volt megjelenni a bírósági tárgyaláson. Szabó Loránd mentális állapota, úgy tűnik, ráadásul oly mértékben hanyatlásnak indult, hogy még saját, pontosan nem definált, kórházi kezelést igénylő pszichiátriai betegségéről is megfeledkezett. Olyanynyira, hogy videofelvételek tanúsága szerint kemény fizikai munkát végzett a tárgyalás idején, súlyos bútorokat cipelt. De hát hogy lehet polgármester az, aki ennyire leromlott egészségi, pszichés állapotban leledzik? És hogy támogathat egy ilyen eleven ellenreklámoszlopot egy magára valamit is adó párt? Vagy ennyire vakon és süketen bíznak Szabó csodálatos, szuperszonikus gyorsaságú gyógyulásában? Meglehet. De hogy bízhatnak egy olyan jelöltben is, aki hétszámra képtelen volt egyáltalán életjelet adni saját magáról? Horváth Csaba főpolgármester-jelölt úr hetekig egy közlemény vagy kormányszidalom erejéig sem tűnt fel. Többen már azon morfondíroztak, nem érte-e valami Szabó Loránd-féle pszichoszomatikus baleset, trauma az érzékeny lelkű MSZP-s politikust. Talán bizony attól eshetett búskomorságba, hogy a tavaszi országgyűlési választás után meghirdetett idétlen, vigyorgó plakátos „Van egy jó hírem, Budapest!” elnevezésű propagandakampánya közröhejbe fulladt az ingyenes mesebeli fővárosi közlekedésről. Sokan vélték akkoriban, az a jó hír, hogy az MSZP végre kikerült a hatalomból és Horváth ennek örvendezik oly fékevesztetten. Most mindenesetre a fővárosban is megeshet ez a skandalum a balliberális oldallal. Ha Horváthon múlik, egész bizonyosan. Az emberek nem felejtenek olyan könnyen, mint a balmédia, és élnek a gyanúperrel: Hagyó machinációiról legkevesebb tudnia kellett a szoci másod-főpolgármester-társnak. Talán éppen ettől állnak égnek a hajszálai hosszú hónapok óta, nem pedig a gondos fodrászmunkától. A bukott valamikori II. kerületi polgármester aztán eloszlatta a rejtélyes eltűnése miatti aggodalmakat, mert előbújt a szürkületi zónából. Az is jellemző, mivel adott életjelet magáról. Jól leteremtette Szanyi Tibor kampányfőnököt. Többek közt azért, amiért a párttárs olyasmiket merészelt nyilatkozni, hogy egyes polgármesterjelöltek indítását nem ártana még átgondolni. Igazán furcsa lenne, ha mi védenénk meg az amúgy igen arrogáns stílusú angyalföldi képviselőt. Az viszont mégis sokaknak szemet szúrt, hogy azt az embert támadta meg a munkát nagy ívben kerülő főpolgármester-jelölt, aki legalább tesz valamit azért, hogy ne szenvedjen a fővárosban is katasztrofális vereséget a szocialista párt. Szanyi szinte egyszemélyes kommandóként helyettesítette az utóbbi hetekben az MSZP kámforként felszívódó vezérkarát, s keltette azt a hatást, hogy legalább Budapestről még nem mondott le teljesen az utódpárt. Mi volt a köszönet? Hogy párttársa, akinek a magára hagyott, gazdátlanná vált kampányáért minden követ megmozgatott, kizárással fenyegette meg, ha nem hagy fel bűnös tevékenységével.
Most mégis előkerült a szocialista láthatatlan ember. Bár ne tette volna. Az a műsorszám tudniillik, amit elővezetett másokkal egyetemben a 13. alkalommal megrendezett zsidó nyári fesztivál megnyitó ünnepségén, igazán elmaradhatott volna – saját érdekében is. Az, hogy Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazgatója szerencsétlen módon az MSZMP főpolgármester-jelöltjeként konferálta fel, inkább derültséget fakasztott. Az más kérdés, hogy a nevető jelenlévők is konstatálhatták: talán nem véletlenül állt meg Zoltai számára freudi módon az idő. Nem sok minden változott az MSZP portáján, amióta elődpártból átvedlett utódpárttá. Glatz Ferenc, az Akadémia volt elnöke bizonyára szintén jót akart annak a pártnak, amelynek köztársaságielnök-jelöltje volt nemrégiben. Arra intett: az a jó politikai erő a nemzet szempontjából, amelyik a kitagadókat, kirekesztőket meg tudja fékezni. Kérdés persze, hogy a történész kikre gondolt? Hogyha az MSZP-re, mint leszerepelt, kétségtelenül kirekesztő, megbukott hatalomra, akkor elég bátor volt, hogy ilyen keményen bírált. Valljuk be azonban, ez a kevésbé valószínű változat. Ha viszont a nemrég kormánykerékhez jutottakra utalt, az nem túl ízléses. És semmiképpen sem szerencsés egy rangos kulturális fesztivál megnyitóján aktuálpolitikai üzeneteket küldözgetni, főként egy volt MTA-elnök, történészprofesszor részéről. Horváth Csaba felszólalása feltette a koronát a furcsa megnyilatkozásokra. Sajátos stílusában kijelentette: mindent el fog követni azért megválasztása esetén, hogy Budapest ne legyen a barna és fekete egyenruhák béklyójában, valamint, hogy ne lehessen bakancsok rengetegétől félni. Tekintsünk el attól, lehet-e bakancsoknak rengetege. Attól is, milyen lehet az egyenruhák béklyója. Csak abba gondoljunk bele, mi vehet rá arra egy politikust, hogy egy hagyományosan nívós kulturális rendezvényt pártpolitikai kampányeseménnyé akarjon zülleszteni. Nem kellene végre befejezni a második világháborút?
Baljós jel volt, hogy kevés médium adott hírt a megnyitóról, gyaníthatóan a politikai ízű felütések miatt. De honnan merítheti a merészséget egy bukott politikus, hogy felhasználja a borzalmas történelmi, emberi tragédiák okozta, máig megbúvó félelmeket, nehezen hegedő sebeket? Hogy képzeli, hogy saját pártpolitikai kampányának a szolgálatába állíthatja őket? Nemcsak Budapest polgársága, de maga az MSZP-s főpolgármester-jelölt is jobban járt volna, ha pár napig tovább marad láthatatlan.