Polip

Számunkra eddig csak a filmekből ismert, érdekhálózatokként működő, polipszerű összefonódások képe rajzolódik ki a kormányzati elszámoltatás során eddig megismert ügyekből, így azon szerződésekből, amelyeket az elmúlt években állami és költségvetési szervek vagy éppen fővárosi cégek kötöttek magánszemélyekkel, vállalkozásokkal. Az ártalmatlan és intelligens polip – kinek a végzete, hogy grillen sütve és bő fokhagymás olívával ízesítve az egyik legjobb étel a világon – igazán nem tehet arról, hogy a neve immár közmondásosan a békeidőben legkártékonyabb bűnöző bandákkal fonódik össze. Vicces, amint a „tisztességükre” mindig oly kényes gazemberek és politikusok irtózva viszszautasítják, hogy őket összehasonlítsák e jámbor gasztronómiai áldozattal, amint most éppen a Gyurcsány–Bajnai-korszak magukat találva érző állami vezetői és a „csókosaik” teszik a szócsöveiken át (amico dello amici, a barátok barátai). Az idézőjeles csókos szó nem öncélú zsargonként áll itt, hanem a klasszikus maffia világának egyik szakkifejezése gyanánt – amint az alábbi kis történelmi háttérből mindjárt kiderül.
A szervezett bűnözés szülőhazájaként a csodálatos Olaszországot, azon belül is Szicíliát tartja számon a művelt világ. Valóban, a szegény és kopár, elmaradott délen alakult ki az a megélheti válság a XIX. században, aminek szociális oka egyszerűen az volt, hogy a gyorsan népesedő sziget minden vagyonát és hatalmát a lakosság tíz százalékát sem kitevő nemesi oligarcha vonta magához. Az első vérfürdőt Garibaldi 1860-as felszabadító háborúja idején rendezte a maffia, a legaljasabb módon a tájékozatlan szabadságharcosokkal lövetve halomra a földesurak ellen lázadó nyomorgókat. Ne merüljünk el a maffia – a szicíliai Cosa nostra, a calabriai, nápolyi és a többi szervezet – szövevényes és regényes históriájában, a híres családok (famiglie, fratellanze) történetében, legyen elég annyi a védelmi pénz (pezzo) szedéséről, a hallgatás (omerta) törvényéről és a vérbosszú (vendetta) intézményéről, amennyit megismerhettünk A Keresztapa című, alapvető tananyagból. Ott láthattuk, milyen jelentősége van az üzletemberek közötti rituális csóknak (baccio).
A dolog akkor kezdett igazán nagyszabásúvá válni, amikor az első millió (talicskányi) lírával meg dollárral már rég elszámolt maffiózók elkezdték tisztára mosni a pénzüket – és magukat –, bankokba és nagy vállalkozásokba fektetve a profitjukat. Az 1970-es évtizedre tényszerűen megvalósult Olaszországban a szervezett bűnözés és az állam közötti félig titkos, félig mindenki számára nyilvánvaló együttműködés, mégpedig a politikai pártok szíves és gyümölcsöző együttműködésével. A régi és új típusú – fekete- és fehérgalléros – maffia ekkoriban érte el a csúcsát, tűrhetetlen terrorjával a szétesés szélére sodorva Itáliát.
Szicíliában a nyolcvanas évek második felére telt be a pohár. Posztumusz a XX. század legnagyobb hőseinek kikiáltott rendőrtisztek, vizsgálóbírók álltak a maffia elleni háború élére, az első monstre perben több ezer évnyi börtönt kieszközölve a banditákra a bíróságon. Az utolsó nagy vérbosszút 1992. március 23-án hajtotta végre Giovanni Falcone államügyész és kísérete ellen a Cosa nostra sarokba szorított főnöke (pár napja láttam a kőobeliszket a Palermóból a Falcone-Borsallino repülőtérre vezető sztráda mentén, ahol azon a szombat reggelen 350 kiló dinamit 100 méter hoszszan repítette levegőbe az autópályát, rajta a konvojjal). Az áldozat nem volt hiábavaló: a klasszikus, primitív utcai maffiakorszak véget ért Itália legfertőzöttebb területén. Csakhogy a pénz és hatalom természete szerint átalakult és korszerűsödött. Átlépte Olaszország határát – részben már régebben is –, és nemzetközivé vált. Az emlékezetes olasz tévésorozat (A polip) tanúsága szerint gyorsan eljutott a politikai rendszert váltott Oroszországba és az egykori csatlós országaiba is, az addig a XX. századi feudalizmus – azaz szovjetrendszer – viszonyai közt ügyeskedő maffiózók egyből fehérgalléros bűnözőkké vedlettek át, inkább kígyóra emlékeztetően, a régi állampárt hegemóniájára és csókosaira épülő, valóban polipszerű hálózattal.
Azok az ügyek – még messze nem minden –, amelyeket az itteni elszámoltatás eddig megnevezett, mindenben megfelelnek a fehérgalléros bűnözés ismérveinek, a „polipszerű” kifejezés használata tehát semmivel sem sértőbb, mint amikor valakit gyanúsítottnak, terheltnek, vádlottnak, elítéltnek szólítanak. A corleonei Szent Bernát legyen hozzájuk irgalmas.