Válság és állami szerepvállalás

A XX. század az állam szerepének sosem látott megerősödését hozta a gazdaságban, amit aztán – legalábbis Európában és Amerikában – a gyors kiábrándulás és az állam szinte minden gazdasági funkciójának a leépítésére irányuló törekvések váltottak fel a század utolsó évtizedében.
Érdekes módon az állam gazdasági szerepvállalásának első, valóban modern gazdasági ideológusai nem Marx, Engels vagy Lenin voltak, hanem egy amerikai államférfi, Alexander Hamilton. Hamilton 1789 és 1795 között az Egyesült Államok pénzügyminisztereként dolgozott. Írásaiban kifejtette, hogy a kormányzatnak aktív szerepet kell vállalnia minden elmaradott országban a gazdaság, azon belül is elsősorban az ipar fejlesztésében annak érdekében, hogy e támogatás révén sikerüljön felzárkózni a fejlettebb országokhoz. Bár Hamilton politikai karrierjét egy férjes asszonnyal folytatott viszonya kettétörte, és viszonylag fiatalon, 1804-ben meghalt egy szerencsétlen párbajban, nézetei a XIX. század második felében az erőteljes állami gazdaságfejlesztést szorgalmazó Amerikai Közgazdasági Iskolában nagy visszhangot váltottak ki. Ma már ritkán emlegetik, de az Egyesült Államok kormányának erőteljes gazdaságfejlesztési intézkedései nagymértékben hozzájárultak, hogy az ország a XX. század elejére már a világ legfejlettebb gazdaságai sorába emelkedett. Nem véletlen, hogy a saját gazdasági fejlesztési tervein dolgozó japán kormány a XIX. század végén lelkesen átvette az amerikai gazdaságfejlesztési eszméket. Japán aztán a második világháború után ismét az erőteljes állami gazdaságfejlesztési intézkedések nyomán vált ipari nagyhatalommá. A kormányzati gazdaságfejlesztési beavatkozás példáját Ázsiában számos ország alkalmazta és alkalmazza mind a mai napig.
Az állam szerepének megerősödését eredményezte a két nagy európai háború is, amikor az erőforrásokat mozgósították egyetlen cél érdekében – de a háborút és az újjáépítést követően a fejlett országok viszonylag gyorsan visszatértek a piacgazdaság és állami beavatkozás egyensúlyára törekvő rendszerhez.
Az állam gazdasági szerepvállalásának igazi megerősödését a XX. században az 1929-es nagy gazdasági válság hozta meg. Ekkor kiderült, hogy a gazdasági válságok ugyan elmúlnak maguktól is, de a kormányzat segítsége nélkül a kilábalás iszonyatosan lassú lehet és nagyon sok áldozatot követelhet – javakban és emberi életekben egyaránt. A válság után a gyakorlat igazolta azt a paradoxont, amelyet korábban a lengyel Kaleczki és az angol John Maynard Keynes elméletileg bizonyított, nevezetesen, hogy szemben a háztartásokkal, a kormányoknak nem kötelező ugyanannyit költeni, amennyi a bevételük. Válság esetén, amikor a gazdaság szereplőinek a bizalma meginog, és senki sem akar vásárolni, a kormányok, a költségvetés hiányával pótlólagos pénzt pumpálva a gazdaságba, hatékonyan elindíthatják a kilábalást. A második világháborút követő időszak Amerikában, Nyugat-Európában és Ázsia nagy részében a szabad piacgazdaság és a kormányzati beavatkozás jól megválasztott egyensúlya miatt példátlan gazdasági fellendülést eredményezett, amelyet még ma is a „harminc dicsőséges évnek” neveznek.
Viszont Oroszországban, Ázsia egy részén és a meghódított Kelet-Európában olyan gazdasági rendszer épült ki, amelyben az állami bürokrácia mellett már nem volt helye a piacgazdaságnak, ráadásul ez az állami bürokrácia a régi cári és balkáni bürokráciák összes butaságát hozta magával. A „szocialista” országok gazdaságai nem Hamilton gazdaságfejlesztési elveit és nem is Keynes válságellenes receptjeit követték, hanem sokkal inkább a két világháború hadigazdálkodását ültették át a mindennapi gyakorlatba egy ostoba bürokrácia irányításával.
A „szocialista” országok mindennapjainak szürkesége és végső gazdasági kudarca jelentős mértékben lejáratott minden állami gazdasági beavatkozást nyugaton és keleten egyaránt. Ráadásul az egyre erősebb nemzetközi nagyvállalatoknak, a multiknak nem is igazán volt ínyére az állam beavatkozása, hiszen az nemcsak a válságok elkerülését célozta, hanem olyan kényes kérdésekre is kiterjedt, mint a munkaügyi szabályozás, fogyasztóvédelem, a monopóliumellenes törvénykezés vagy a környezetvédelem, s mindez sok esetben korlátozta a mozgásteret.
A XX. század utolsó éveiben – részben a nemzetközi vállalatok nyomására, részben megrémülve a „szocialista” országok és néhány hasonlóan ostoba harmadik világbeli diktátor katasztrofális gazdasági intézkedéseitől – jelentősen felerősödött az állami beavatkozás korlátozására irányuló mozgalom, elsősorban a közgazdászok körében, akik azért az ellen nem tiltakoztak, hogy az Egyesült Államok kormánya hadi megrendelések formájában továbbra is jelentős mértékben támogassa az ország nagyvállalatait. A „szocializmus” kudarcait követően az állam gazdasági beavatkozását követelő közgazdászok legjobb (talán inkább legtúlzóbb) tanítványai Kelet-Európában bukkantak fel, akik aztán a liberalizáció, a dereguláció és a gyors privatizáció szellemében vezényelték le ezen országokban a rendszerváltást – sokak szerint nem túl nagy sikerrel.
A 2008–2010-es nagy gazdasági válság ismét fordít az uralkodó szélirányon. Joseph Stiglitz, a Világbank volt alelnöke új könyvében arról ír, hogy „ahogy a berlini fal leomlása a kommunizmus végét jelentette, a 2008-as nagy válság a piac mindenhatóságában hívő elképzelések bukását jelentik”. Vissza kell térni ismét a piac és az állami szabályozás harmóniájához, ahol nem kerülhet az állami beavatkozás – pláne nem az önkényes beavatkozás – túlsúlyba a piaccal szemben, de a piac sem szabadulhat el, mint a viharos tengeren a hajóágyú. Igaz a közgazdászok régi mondása, hogy „válságok idején mind keynesiánusok vagyunk, hiszünk az állam mentő szerepében”. De a megelőzés is ugyanilyen fontos, a gazdaság, azon belül elsősorban a spekulatív pénzügyek olyan szabályozása, amely elejét veszi a válság kitörésének, vagy legalábbis időben megállítja annak terjedését. Az Alternatives Economiques című francia gazdasági lap egyik legutóbbi számában követendő példaként írta, hogy Kanadában a bankfelügyelet szigora még a válság előtt hatott, és elejét vette a bankrendszer megrendülésének.
Erre lenne szükség Európában is, és persze hazánk sem kivétel ez alól.

A szerző közgazdász