Álom egy bankról

Azt írja a Helyi Téma, hogy egy itáliai bank elfogad fizetőeszközként parmezán sajtot is az ügyfeleitől. Az olaszok világhírű áruja – de csak az országban egyedül eredetvédett Parmigiano Reggiano – helyettesítheti az eurót. Biztonságos tárolására a pénzintézet külön páncélterme áll rendelkezésre. A hetilap munkatársa utánaérdeklődött, hogy mi, magyarok fizethetünk-e például tokaji aszúval, amely szintén a stabil világminőséget képviseli. A válasz igen is, nem is: vannak pénzintézetek nálunk is, amelyek elfogadnak értékes tárgyakat, így például becses tokaji bort hitelfedezetként, azonban a bankszövetség tanácsadója szerint nincs speciális tárolóhelyük bor – vagy sajt – számára. Termékek fizetőeszközként való használatáról szó sem esik az írásban.
Nálunk nem az euró a hivatalos fizetőeszköz, mint például Olaszországban, hanem a jó öreg forint. Aminek épp az uniós fizetőeszközhöz viszonyított aktuális árfolyama határozza meg, mennyit kell átváltanunk belőle, amikor füstölt heringet, sört, villamosjegyet, cipőt vagy éppen parmezán sajtot akarunk venni külföldön. E hátrányunkból tőkét is kovácsolhatnánk magunknak! Ha a mi ványadt, az első válságszellőtől is ellibbenő pénzünket megbízható minőségű, idehaza és külföldön egyaránt elismert termékeinkkel helyettesítenénk, máris egy értékálló fizetőeszközünk lehetne. Sokkal biztonságosabb a lengedező, papír alapú forintnál, amit ráadásul nem is lehet megenni.
Elgondolkodtam a dolgon. Az eurót sem lehet megenni, még az ezres címletű bankjegyet sem. Tudják ezt ez olaszok is, csoda, hogy csak a parmezánt vezették be a pénzpiacra, amikor az övék a legjobb szárított sonka is. A híres pastrami szintén gond nélkül tárolható akár évekig, a csemege- és hentesboltok most úgy is néznek ki a hosszú rudakon függő, gyönyörű formájú comboktól, mint egy bank, az árcédulákat nézve. Nem beszélve a spagettiről és a többi száraztésztáról, amelyet aztán végképp bármeddig lehet tárolni, csak legyen hozzá elegendő banktrezor. Kivétkor csupán egy fazék víz, olívaolaj, só és fokhagyma kell hozzá, az értéke centre ugyanannyi, mint a betétkor volt.
Miért ragadunk le mi, magyarok mindig a tokaji bornál, még ha valóban ez az egyetlen, világszerte ismert termékünk is? Van nekünk is épp elég jó minőségű, értékes ennivalónk, amivel megalapozhatnánk a monetáris reformunkat. Ott van a híres szegedi csemege- és fűszerpaprikás szalámi, a magyarosan csípős békési vastag és vékony kolbászok és a további paprikás, borsos, fokhagymás töltött húsárufélék; a füstölt, pácolt disznósódarok, újabban a különböző mangalicatermékek: sózott szalonnák, kövesztett császár- és tokaszalonnák, füstölt lapocka, oldalas, konvertibilis disznósajt. Töpörtyű, váltópénznek. Mind-mind stabilan tartják az árukat, sokkal megbízhatóbban, mint a forint. És micsoda ízük van! Össze sem lehet hasonlítani egy ötezer forintos bankjegyével. Nem szólva ínycsiklandó látványukról, a magyar libamájról, a liba szépséges combjáról és melléről… Elképzeltem magamban a Magyar Nemzeti Húsáru Bankot a Szabadság téren, végre magához méltó feladatot kapna az egykori tőzsdepalota. A hatalmas, klimatizált termekben végtelen rudakon csüngenek a kolbászok, szalámik és sonkák, a polcokon libamájasdobozok és szalonnahegyek, ameddig a szem ellát. Csak ott vannak, csendben lógnak, hevernek, és tartják a beadáskor forintban megállapított árfolyamukat. Elégedetten, büszkén barangoltam a terem folyosóin, arra gondoltam, hogy még ha idegen ötletből is, de sikerült megteremtenem az igazi, értékálló magyar forintot. Mi hozzám képest egy Rákosi Mátyás?
Azután felébredtem.