Az átszakadt gát(lástalanság)

Nem visszaállamosítás, ha a Mal Zrt.-t átmenetileg állami irányítás és vagyonzár alá vonják, s ez az akció „kézre esik” egyeseknek, hogy a privatizáció visszacsinálásáról, a magántulajdonok állami kisajátításáról hordjanak össze hülyeségeket

A magyar lakosság döntő többsége valamilyen (népi, liberális, polgári) demokráciában született, nőtt fel, szocializálódott. A demokrácia ma már mindenkinek a természetes közege, mondhatni élettere (reméljük, nem értik és értelmezik félre erre szakosodott érzékeny hallású csúcsdemokraták), talán ezért nem tartotta soha senki (iskola, tömegkommunikáció, hatalom) fontosnak, hogy elmagyarázza egyszerűen, érthetően, lényegre törően, hogy miben is áll valójában a „népuralom”. Mintha az urnába pottyantott szavazócédulák hordoznák a demokrácia teljességét, a szavazási aktus lenne cél és értelem, kezdet és vég, minden különösebb előzmény, feltétel és következmény nélkül. Mondogatták is gyakran a rendszerváltó időkben az MSZMP-ből meg a KISZ-ből szalajtott élcsapatbeliek, hogy a magyar népnek sokat kell még tanulnia a demokráciát, pedig sokkal inkább őrájuk fért volna egy alapos kurzus a tárgyból, mert a hogyan éljünk vissza a demokrácia nyújtotta lehetőségekkel címen szerzett bőséges gyakorlat semmiképpen nem nevezhető pozitív, a köz javát szolgáló társadalomtudományi ismeretnek. Példa rá a Demokratikus Charta nevű műtársulat, amely gyermeteg téziseivel, az Antall-féle félfeudális diktatúrával szemben állított fel „demokratikus alternatívát”. Valójában egy korábban privilegizált réteg kiváltságait akarta visszaszerezni. Sikerrel.
Az ajkai vörösiszap-tározónál történt tragikus katasztrófa nyomán elemi erővel tört fel a társadalomban a felelősség kérdése. A felelősség megállapíthatósága és számonkérhetősége a demokráciának alapvető aspektusa, akár a választás vagy a szabadságjogok. A demokrácia egyik legfontosabb ismérve, hogy minden döntésnek, minden tettnek van felelőse. A gyakorlat azt mutatja – s nemcsak nálunk, hanem a világon mindenütt –, a felelősséget előszeretettel elkenik, a felelősöket elrejtik. Inkább bűnbakot kreálnak, vagy ami még gyakoribb, a felelőtlen döntéseket, tetteket úgy állítják be, mint a világ bonyolult működéséből fakadó szükségszerűséget. Demokratikusnak mondott társadalmakban masszívan él tovább a bürokrácia, ami nem öncélú irathalmozás és aktatologatás, hanem a felelősségáthárítás és -elkenés tudatos mechanizmusa, éles ellentéte a demokráciának, amelynek az átláthatóság lényeges jellemzője. (Elvileg.)
Ez az ellentmondás mintha fel sem tűnt volna az elmúlt húsz évben, sőt, nemegyszer sikerült azok ellen hangolni a közhangulatot, azok veszélyeztették a demokráciát, akik különböző ügyek felelőseinek megnevezését és elszámoltatását követelték. Igazságtétel, felelősségre vonás, elszámoltatás a választási kampányok általános, beválthatatlan ígéreteivé váltak. Legalább annyiban következetes volt a társadalom, hogy nemcsak a beígért számonkérés, de az ígéret számon kérése is elmaradt. Eddig.
A tavaszi parlamenti választások utáni nagy (forradalmi?) átalakulás részeként változik a demokratikus alapelvek hierarchikus rendje, egymáshoz való viszonya is. Ez egyes társadalmi csoportoknál érdeksérelemmel jár, ők úgy vélik, éppen szétverik a demokráciát. Mások, pont ellenkezőleg, úgy ítélik meg, hogy a demokrácia elmélyül és kiteljesedik. Mindenesetre a nemzeti összefogás kormányának értékrendjében a felelősség fogalma előbbrevaló, mint a magánérdek érvényesítéséhez való jog, s ez bizony 180 fokos fordulat az előző kurzus demokráciafelfogásához képest. Ezért is lehetett szokatlan és meglepő Orbán Viktor parlamentbéli, napirend előtti felszólalása, jóllehet a miniszterelnök csupa ésszerű, kézenfekvő, az adott helyzetben előre látható és általánosan elvárt kijelentést tett. A beszédet felfoghatjuk úgy is, mint egy konkrét helyzetben a társadalmi és egyéni felelősségvállalás különböző szintjeinek és módozatainak meghatározását, s ez a hang valóban szokatlan volt a magyar közéletben. Ez a felszólalás a legelvakultabb kételkedőt is meggyőzhette, hogy az ellenzéki körökben csak „fülkeforradalomnak” gúnyolt társadalmi átalakulás nem pusztán demagóg ígéret, nem nagyravágyó álmodozás, s nem is olcsó retorikai fogás, kommunikációs stratégia, hanem folyamatosan megvalósuló kormányprogram, amelyet hatalmas lakossági támogatás tesz sodróbbá és sokak számára félelmetessé. A kormányfő által említett új korszak közhelyszerűen hétköznapi elemekből épül. Mert milyen egyszerűen hangzik, hogy az előző korszakra a magánérdek érvényesülése, a hatalommal való visszaélés volt a jellemző, de az új kormány fellépésétől kezdve a közérdek megelőzi a magánérdeket. Egyszerű és magától értetődő, ám valójában mégis megdöbbentő és siralmas, hogy a liberális, polgári demokrácia regnálásának huszadik évében ezt a tételt kiemelt kormányprogramként kell megfogalmazni, mert az elmúlt nyolc évben ez a legkevésbé sem volt köztudott és természetes. Ahogy a négy pontban összegzett feladatok sem tartalmaznak semmilyen rendkívüli mozzanatot, csak a társadalmi gyakorlat tért el attól, hogy egy konfliktushelyzetben racionálisan, a morális értékeket szem előtt tartva, mellébeszélés nélkül, határozottan és lendületesen reagáljon egy illetékes személy. Az eddigi társadalmi szereposztás szerint, akiknek joguk és lehetőségük volt intézkedni, azok tehetetlenkedtek, viszont a kibicek mindent tudtak. A parlamenti pártok annyira különösnek találták az Orbán által megütött hangot, s annak tartalmát, hogy a közkeletű demokratikus alapelveket úgy üdvözölték, mint sosem látott, hallott újdonságokat. Ugyancsak ingatag alapokra épült a hazai demokrácia, ha a miniszterelnöknek újdonságként kell leszögeznie a „kártérítést fizessék a károkozók” elvét, s a leghatározottabban kell kijelentenie, hogy a tulajdonosok érdekeit felülírja a munkahelyek megtartásának, a lehetséges környezeti kárenyhítések kötelezettsége. Egészséges, ép erkölcsi érzékű világban ezeket nem kell hangsúlyozni. Nálunk szükséges, s meghat minket, hogy végre megtörtént.
A tulajdonosok pont úgy viselkedtek, ahogy az utóbbi húsz év „demokratáitól” az elvárható volt. Igyekeztek bagatellizálni a katasztrófa súlyát, a felelősséget próbálták elmaszatolni. Ez eddig bevett, s sajnos bevált gyakorlat volt, ezúttal általános megütközést keltett. Ritka pillanat volt? Amikor a miniszterelnök bejelentette a vezérigazgató őrizetbe vételét és a letartóztatását kezdeményező intézkedést, az egész parlament egyöntetű tapsban tört ki. A parlament néhány órára felülemelkedett az örökös „csak azért is” opponáló szokásán, mintha átérezte volna a felelősök számonkérésével ráboruló felelősséget. Mintha a nemzeti együttműködés kormánya megteremtette volna a nemzet különböző politikai erőinek, társadalmi csoportjainak, érdekszövetségeinek együttműködését. Bizony, egy röpke délutánnyi időre egyetértettek a törvényhozók a miniszterelnök tabudöntögető szavaival is. Mert olyan ügyekre is kitért Orbán Viktor, amelyek az elmúlt húsz évben a legforróbb vitatémának, olykor egyenesen érinthetetlennek minősültek. Abban a kijelentésben, hogy a magánérdek nem korlátozza magát, s csak az államnak vannak eszközei a közérdek érvényesítésére, benne van az az „eretnek” következtetés is, hogy a mindenhatónak és tévedhetetlennek hirdetett piacot is az államnak kell korlátoznia olykor, ha a köz érdeke megkívánja. Ez nem jelent visszaállamosítást, akkor sem, ha a Mal Zrt.-t átmenetileg állami irányítás és vagyonzár alá vonják, s ez az akció „kézre esik” egyeseknek, hogy a privatizáció visszacsinálásáról, a magántulajdonok állami kisajátításáról hordjanak össze hülyeségeket. A rémhírek gyártói senkinek, semmiféle felelősséggel nem tartoznak.