Derűs összhangban

<p>A hét végén a Budapesti Őszi Fesztivál szervezésében a Nemzeti Színházban vendégszerepelt a korábban Grazban bemutatott, Bodó Viktor rendezte néma dráma, a Peter Handke által 1992-ben írt Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról.</p>

Próbababa vagy utcalány áll a szín bal oldalán, aztán olajozatlan rézkilincses ajtó módján nyikorogva fordul a másik oldalára. A háttér közepén diák vagy csöves ébredezik a padon, a késő hajnali életképet diszkrétre hangolt tavaszi madárdal kíséri. Ez a kezdőképe Bodó Viktor a grazi Schauspielhausban is nagy sikert aratott Handke-rendezésének. Bodót legjobb rendezőként az osztrák Nestroy-díjra jelölték (2008-ban egy rendezésének látványtervéért egyébként már megkapta), a darabot pedig meghívták a berlini Theatertreffen, a német országos színházi fesztivál főprogramjába. (A szereplőgárda osztrák és magyar, a Bodó-féle Liliomban főszerepet alakító Pető Katát vagy a legutóbb a tavalyi évadban Pesten bemutatott Kockavetőben játszó Fábián Gábort láthatjuk viszont.)
A folytatásban aztán hamar feléled a táj, csatornaszerelő, térképét reszketegen tartó turista, teremőr, balfék drogdíler, tisztviselőnő, két prostituált, egy perverzióra hajlamos őrült tűnik fel az egyre gyorsuló kavarodásban. A madarak énekét felváltja a továbbra is párbeszédek nélkül játszódó darabban a zenekari árokból szóló, a jazztől az ötvenes évek amerikai slágerein át dübörgő korunkig érő muzsika. Megelevenedik a kétoldalt álló, elsőre bazársornak tűnő enteriőrlánc: espresszó, kórterem, áporodott konyha, csatorna, női vécé, praktikus irodai szoba, performance-alapú, középen lyukas képet kiállító múzeumi terem a performance-ban is részt vevő őrrel.
Kézi kamera mutatja a belsőket, az ott játszódó tragikomikus, erős iróniába ágyazott jelenettöredékeket alkalmanként a színpadon is végigkövethetjük. Ritka pillanat egyébként idehaza, hogy a vetített kép nem felesleges modorosság, hanem értelmet, vizuális élvezetet adó, valóban nélkülözhetetlennek tűnő eszköz. A feltámadó avantgárd némafilmes reminiszcencia elsősorban Ruttmann 1927-es nagyszabású Berlin-opusának, illetve az egy esztendővel későbbi, itthon Kezek-lábak titulussal jelölt, nagy ritkán játszott, a fiatal Manninger János rendezte rövidfilmjének (németül szójáték: Eine beinliche Angelegenheit a címe) hangulatát, bizonyos képeit pendíti meg bennünk.
A gyermeki önfeledt játékosság – legalábbis az elkészült munkát tekintve – szervező alapelve az ugyanazon helyzetekre ironikus variációkat nyújtó, a humoros banalitáskritikából, mozgás- és mimikasorozatból valamiféle derűs összhangba gyúrt drámának. Bodó Viktor a Handke-darab pusztán szerzői utasításokból felépített némajátékát az említett játékossággal megfejelve bizonyos filozófiai tartalmakat is hangsúlytalanná tesz. Az előadás harmonikus pörgését kiemeli a nyelvről való bölcseletet háttérbe szorító, az előadásra folyamatosan reflektáló, szinte végig munkában lévő filmes stáb Christian Schütz operatőrrel az élen.
(Peter Handke: Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról. A Szputnyik és a grazi Schauspielhaus előadása. Rendező: Bodó Viktor.)