Ég veled, Bershka!

A Bershka egy spanyol divat-részvénytársaság, az Inditex Group tagja. Sokáig csak divatlapokban találkoztunk bolondos, egyszezonos ruháikkal és kiegészítőikkel. Aztán minden divatozó tinédzser örült, amikor Budapesten megnyitott a Bershka. Természetesen itt is dúl az „életérzés”, mint az összes menő „shoppingban”: zene, ragyogás, felszínes lazaság. Gyakran megfordultam itt én is, bár nem vagyok tinédzser, de a szocializmus konfekciója után „pótolni” jártam az ilyen helyekre.
Hétfő estig. Hogy a történetem nem sértődött vevőnyafogás, ahhoz elég az interneten megnézni a cég neve alatt futó véleményeket. Igen durvának bizonyulnak azok a beírások, amelyek a vevőkkel való bánásmódot mutatják. A Bershka eladónője beszól a próbafülkébe, hogy a vevő nyújtsa a táskáját a csipogó elé. Minek? „Hogy megtudjuk, nincs-e benne valami, ami a miénk.” Próba közben. De a drogérialáncra is rengeteg a panasz. Nyomodban liheg a biztonsági őr, éreztetve, hogy csak potenciális tolvaj lehetsz. Mindig a vétlenek háborognak, teljes joggal. Ugyanakkor arra gondolsz, veled ez nem történhet meg. Mígnem vettem a múlt héten a címben szereplő üzletben egy vicces kis sapkát. Gondoltam, veszek másik színben is. Még egy divatos kendőt is fizettem, majd kifelé indultam az üzletből. Két lépés után elállta az utamat a biztonsági őr, és azt mondta, mutassam meg csomagjaim tartalmát. Egy válltáska és egy színes szatyor volt velem, ez utóbbi Bershka-termék, éppen úgy, mint a kabátom. Nem értettem a dolgot, nem mentem a kijáratig, nem jelzett a riasztó, mit mutogassak? A biztonsági őr nem engedett, én viszont közöltem, hogy nem mutatom meg, mert nincs mit. Előkerült egy nő, aki se be nem mutatkozott, se nem mondta, mi a baj velem, csak követelte, hogy nyissam ki a táskámat, és rámoljak ki belőle. – Nem! – mondtam én. Ha mindenáron motozni akar, tessék, turkáljon ő. Azt nem, volt a válasz, ahhoz nincs joguk. Önként, magamtól pakoljak ki nekik, és akkor mehetek. Nem, közöltem, és viccesnek találtam. Tolvajnak néznek, és még én működjek ebben közre? Hát nem. Jó, akkor hívják a rendőrséget.
A következő órák szürrealisztikusak voltak: ültem a bejáratnál egy ruhapulton, előttem a biztonsági őr, hogy el ne szökjek, a népek meg néztek: nicsak, egy makrancos tolvaj. A rendőrség sehol. Fontos adalék, hogy az ilyen kiszolgálószemélyzetnek speciális tulajdonságai vannak. Ami azt jelenti, hogy mindenféle párbeszédre alkalmatlanok. Nem válaszolnak semmire, nem érdekli őket, mit mondasz, gúnyolódnak, süketek az érvekre, papagájként egyet ismételgetnek, hogy ők csak a munkájukat végzik. Nem hiszem, hogy Amancio Ortega Gaona úr, a cég tulajdonosa Spanyolország leggazdagabb embere ilyen ötleteket adna kelet-európai üzleteinek: bánjatok velük tolvajok módjára. Márpedig ha nem lehet letolvajozni minden cigányt, mert nem igaz, akkor a multiknak sem lehet vegzálni a magyar vevőt azzal, hogy mutassa a táskáját, pakolja ki, tegye ide vagy oda. Egy divatcégnek pedig végképp nem lenne szabad elvadítani a kuncsaftokat, mert válság idején az emberek először a ruháról mondanak le. Az idő fogyott, a lábam zsibbadt, rendőrök sehol. Telefonáltam a fiamnak, hogy jöjjön, mert már nem láttam olyan viccesnek a helyzetet, spanyolcsizma, testüregi motozás? A gyerek megjött, beszélt ügyvéddel, majd kiderült, hogy a névtelen nő az üzletvezető, aki szerint ez egy szúrópróba lett volna. Hogy véget érjen a cirkusz, a fiam rakosgatta ki a táskámat: bérlet, ásványvíz, vérnyomáscsökkentők és a vicces kis sityak, a blokkal. Se elnézést, se bocsánat, sajnálom vagy ilyesmi. Amikor szóvá tettem, hogy igyekszem majd innen eltanácsolni a vevőket, az üzletvezető széles mosollyal búcsúzott: Nagyszerű, írja csak meg nekünk, alig várjuk!
Hát tessék!