Erkel-operák az emlékévben

Az utóbbi húsz évben ha valakinek gondja lett volna azzal, miként címkézze át a november 7-i naptárszelvényt, javaslom Erkel Ferenc születésnapját. November 7-e az is, sőt: épp kétszáz éve történt. S ha nem így alakul, sekélyesebb lenne nemzeti operánk, tartalmatlanabb Himnuszunk.
Erkel zongoravirtuóznak indult, de ugyan ki nem indult annak Liszt, Chopin vagy Schumann korában. Ám Erkelt sosem hagyta cserben valóságérzéke: vonzotta a színház is, a stabil kereset is, hát karmester lett. Ez akkoriban még nem sztárszakma volt, betegség esetén a zenekar koncertmestere simán ledirigálta az előadást – hogy aztán a bonyolódó romantikus, soktempójú faktúra miként szólalhatott meg a vonóját lengető hegedűs láttán, azt nehéz a korabeli gáláns kritikákból mába fordítani. Talán Erkel 54 esztendőn át tartó dirigensi pályájának is van némi köze ahhoz, hogy a század közepétől végre a karmester is felfér a plakátra minálunk.
De egyik első komoly sakkmesterünket, továbbá a Zeneakadémia első igazgatóját, illetve még az Operaház első, tiszteletbeli fő-zeneigazgatóját, valamint az első magyar szimfonikus együttes, a Filharmóniai Társaság Zenekar alapítóját tisztelhetjük benne: mégis, nekünk most operaszerzőként a legfontosabb. Kilenc operájából hatot szemléz a Hungaroton archív lemeze – említeni sem szükséges, hogy a kultúra és a nemzettudat szűk esztendeiben nem tud készülni új felvétel, a legfrissebb is harmincéves. Így a Névtelen hősök és más darabok részleteit neves hősök, az énekeslegendárium rég holt alakjai zengik, szerencsére bámulatosan. Eleve reveláció a Hunyadi László: Erkel második operája már világszínvonal. Nem a Báthori Mária útkeresése, hanem az olasz hagyományból kinövesztett, magyaros hangsorokkal, magyar instrumentumokkal egyedivé tett nemzeti hang hallatszik itt, a Bánk bánéval ekvivalens minőségben.
És Erkel Ferenc hungaricum: kötve hinném, hogy van még operaszerző, aki minden szüzséjét a nemzeti históriából kölcsönzi! S hogy csak alig tíz dalmű íratott e hosszú, nyolcvan év fölé nyúló életben, az a honi zenekultúra robotosának időszűkéből fakad. Száz opera betanítása, félszáz év vezénylete, s a feljebb sorolt más, kulturális kötelmek ennyit tettek lehetővé. De az a Hunyadi és az a Bánk! Ami Dózsa esküjéből, a Brankovics-monológból, vagy akár a Névtelen hősök Takarodó-férfikarából kicsillan, az mind a két nagy mestermű tömény világszínvonalára felel. Mit lelkesedünk harmadrangú szerzők obzséiért, holnapra felejtett botrányötletek atyjaiért – eközben a szigorú tekintetű nemzeti komponistát ismeretlenül toljuk félre…
Hallgathatjuk a fénylő Simándyt, az üde Ilosfalvyt, a roppant erejű Joviczkyt, Kováts Kolos Brankovicsát és Gyurkovics Mária kristályos-dolce Gara-caba-lettáját: retrospektív örömünk a külföldmajmoló sznobság és az emlékévi mulasztások ürömébe merül.
(Erkel-operarészletek, Hungaroton-CD, 2010.)