Joe, a buldózeres

„A történelem teszi a dolgát. A történelem ugyan hordoz holt eszméket, de élő eszméket is teremt, ilyenkor az embereknek kell segíteni rajta. Mi vagyunk ezek az emberek!” – e szavakkal buzdította ellenállásra Zoran Djindjics 2000. október 5-én Belgrádban a feldühödött tüntetőket, akik még aznap este elsöpörték Szlobodan Milosevics autoriter rezsimjét.

Forradalmi leszámolás. „Mikor nekem Legija azt mondta, hogy nem fognak beavatkozni, nagy kő esett le a szívemről. Október 5-én olyannyira támogattak minket, hogy Legija megüzente, ha a hadsereg megtámadja a népet, mi megtámadjuk a hadsereget, amelyből az nem fog jól kijönni. Ezt tudta a hadsereg is” – nyilatkozta Zoran Djindjics közvetlenül a forradalom után. Milorad Ulemek Legija, a vörös sapkások valamikori parancsnoka az októberi eseményeket követően két és fél évvel megölette Djindjicset. Az indíték valószínűleg a politikusnak a speciális egységek feloszlatására tett kísérlete lehetett. (MN)

Korunk mostohán bánik a kilencvenes évek elején lezajlott rendszerváltásokkal. Az Elbától Vlagyivosztokig, Tallinntól Tiranáig csak néhány országban ünneplik meg a rendszerváltás napját. Így van ez az új évezred színes forradalmaival is – a döntő napok évfordulóján nincs állami ünnep még abban az esetben sem, amikor a forradalmat annak idején kitörő katarzis övezte.
A 2000. október 5-én lezajlott szerbiai forradalom közvetlen előzménye a szeptember 24-i jugoszláv elnökválasztás volt. Ekkor Milosevics ellenzékének tizennyolc pártja állt a Szerb Demokratikus Ellenzék (DOS) zászlaja alá, amely Vojiszlav Kostunicát indította jelöltként az elnökválasztáson. A hatalmon lévő vörös-fekete koalíció – amelyben jól megfért egymás mellett Milosevics és feleségének szocialista, illetve szélsőbaloldali pártja, valamint Vojiszlav Seselj radikálisai – sokéves tapasztalat birtokában mindent megtett azért, hogy a választási eredményeket meghamisítsa. A kozmetikázott eredmények alapján ugyan Kostunica végzett az első helyen, de nem kapta meg a szavazatok abszolút többségét, a második befutó Milosevics lett, a szocialisták így újabb fordulóban reménykedhettek. Az ellenzék azonban a csalásra válaszként sztrájkokra és tüntetésekre szólította fel szavazóit, az Otpor (Ellenállás) diákszervezet pedig a fiatalságot mozgósította.
Október 5-én Szerbia minden pontjából óriási tömegek özönlötték el Belgrádot, a hatalom kezdetben könnygázzal próbálta viszszaszorítani az embereket. Mindez azonban teljesen hatástalannak bizonyult. A felbátorodott tüntetők annyi háborús év és nélkülözés után halált megvető bátorsággal néztek szembe Milosevics rendőreivel. Köztük volt egy buldózeres is, aki az ellenséges golyózáporban az állami televízió épületébe vezette gépét, s csodás módon túlélte az összecsapást. A buldózeres (a szerbek „Joe” néven ismerik) azonnal nemzeti hős lett, ekkor kapta a felkelés a „buldózerforradalom” nevet. A rendőrök lassan barátkozni kezdtek a tüntetőkkel.
A füstben úszó szövetségi parlament képei ismertek. Az épületbe behatoltak a tüntetők, hamarosan festmények, szobrok, bútordarabok röpködtek ki a betört ablakokon, majd kitűzték az ország zászlaját. Estére már új bemondók jelentek meg a televíziók képernyőjén, az emberek egész éjszaka ünnepeltek. A forradalom győzedelmeskedett. Milosevics távozása ezek után már leginkább csak egy rossz komédiára hasonlított. Látván, hogy helyzete reménytelen, a televízión keresztül közölte az országgal, „éppen most” tudta meg a választás eredményét, nagy kő esett le a szívéről, most már a családjának szeretne élni, az unokájával akar foglalkozni. Kostunicát beiktatták az elnöki pozícióba (az utólagos eredmények alapján a szavazatok abszolút többségét kapta), majd december végén parlamenti választásokat tartottak Szerbiában, ahol a DOS pártkoalíció óriási fölénnyel nyert: az új kormány feje Zoran Djindjics lett.
És mi lett a buldózerforradalom szereplőivel? Kevésbé ismert, hogy október 5-nek halálos áldozatai is voltak. Egy idős ember szívrohamban halt meg, egy középkorú nő, Jasmina Jovanovics pedig egy teherautó kerekei alá esett. Nevét ma is őrzi egy emlékmű, amelyet két évvel a forradalom után a haláleset színhelyéhez közeli parkban lepleztek le. „Joe”, a buldózeres pedig sok év után munkát kapott egy gyárban, a forradalom szimbólumává vált buldózerét – betört szélvédőkkel – jó pénzért értékesítette egy árverésen.
A részt vevő politikusok közül a legtragikusabb sors Zoran Djindjicsnek jutott. A szerb miniszterelnök életét több lövéssel oltották ki 2003. március 12-én a szerb kormány épülete előtt. A DOS-ban szerepet vállaló egyik párt elnöke, a volt jugoszláv vezérkari főnök, Momcsilo Perisics háborús bűncselekmények vádjával a hágai Nemzetközi Törvényszék elé került. Kostunica 2008 közepéig különböző vezető beosztásokban volt, s bár pártja a mai napig ellenzéki erő – a frakció a politikus nevét viseli –, Kostunica már nem parlamenti képviselő. A Vajdasági Magyarok Szövetségének valamikori vezetője, Kasza József visszavonult a politikai életből. Az Otpor pedig a későbbiekben párttá alakult, s a 2003-as katasztrofális vereség után beolvadt a Demokrata Pártba. A vajdasági magyarok – akik közül sokan tevékenyen is részt vettek a forradalomban – körében ma általános vélekedés, hogy 2000-ben politikai forradalom történt, azonban a gazdasági változások nem tudták követni ennek ütemét. A magyarság helyzete viszont sokat változott, immáron a kormányzatban is jelentősebb szerepet vállalnak.
Azonban a buldózerforradalomnak ellenfelei is voltak-vannak. Így lapunk kérdésére, hogy október 5-én forradalom történt-e, Dejan Mirovics, a Szerb Radikális Párt parlamenti képviselője a következőket válaszolta:
– Igen, forradalom volt. Ez az 1917. februári orosz forradalommal hasonlítható össze, amelynek során a hadsereg és a rendőrség vezetői átálltak a tüntetők oldalára, ugyanis az ország elfáradt a háborúban. Tehát a forradalom sosem győzött volna, ha a hadsereg vezetése (Pavkovics tábornok), a speciális egységek (Ulemek ezredes), valamint a titkosszolgálat (Sztanisics, az állambiztonság valamikori feje) nem vett volna benne részt. Mégis, mindezek a tisztek ma börtönben vannak.
S hogy a kép még összetettebb legyen, a szerb szocialisták Szlobodan Milosevics halálát követően átorientálódtak a rendszerváltó erők oldalára, így ma Mirko Cvetkovics kormányának belügyminisztere Ivica Dacsics szocialista politikus, Milosevics egykori munkatársa.
A történelem teszi a dolgát. Ha a forradalom vezéregyéniségei ma ünnepelnének, a meghívottak listája a leghűbb szimbóluma lenne annak, ami a buldózerforradalom óta történt Szerbiában.