(ki mire hajlandó )

Én nem tudom, hogy a magyar rokkantnyugdíjasok száma mennyivel haladja meg az európai átlagot, de abban biztos vagyok: alatta nem marad. Előnyünk e tekintetben két eléggé szörnyű és szomorú tényre utal. Egyrészt: a magyar lakosság egészségi állapota meg sem közelíti a kívánatos szintet, másrészt: hazánk fiai közül néhányan nem idegenkednek attól, hogy állapotukat súlyosabbnak láttassák a valóságosnál, s többféle eszközt is felhasználnak, hogy erre, különféle módszerekkel, az illetékes orvosok figyelmét is felhívják. Sajnos, miként ezt egy monstre bírósági per bizonyítani látszik: a rokkantság fokának megítélésére hivatottak szerencsére elenyésző része hajlandó – bizonyos szolgáltatások fejében, vagy netán puszta jószívűségből – ebbe a furcsa és iszonyú játékba bele menni. Hangsúlyozom, nem a civil társadalom és különösen nem az orvosi társadalom meghatározó többségéről van szó ezen kuriózumnak tekinthető esetekben, de tagadhatatlan, hogy egy ilyesféle tendencia létezik Magyarországon, az pedig tény, hogy mindennek az anyagi terheit az állam, illetve az adófizetők kénytelenek viselni.
E ponton ki kell jelentenem (nehogy a szociális érzékenység vádjával illessenek): minden részvétem azoké az embereké, akik valamely betegség, sérülés vagy fogyatékosság miatt nem tudják végigdolgozni azokat az éveket, amelyek a megfelelő korban rendes és tisztességes nyugdíjhoz juttatná őket. Tehát kérem, ne vegyék kegyeletsértésnek és általánosításnak, ha a következőkben, ironizáló hajlamomnak engedve, rekonstruálok egy (képzeletbeli) orvos-beteg találkozást, ahol mindkét felet az önérdek vezérli. Tehát:
Asszisztensnő: Kérem a következőt! Beteg (belép a rendelőbe, és lerogy egy székre). Orvos: (éppen mossa a kezét) Bocsánat, az az én székem. Beteg: (nagy nehezen feltápászkodik) Alig tudok talpon maradni. A forgóim tropára mentek. Protkóműtétre pedig a rozzant szívem miatt nem mehetek. Hová üljek? Asszisztensnő: (egy székre mutat) Hányas a sorszáma? Beteg: Nem tudom. A látásommal is baj van. Asszisztensnő: (átveszi a cédulát) Kilences. De hiszen a hatos következik! Orvos: (kezét törli) Nyilván fordítva nézte. Asszisztensnő: De hiszen nem lát! Orvos: Azt majd meglátjuk. (Leül.) Mi a panasza? Beteg: Nincs egy egészséges porcikám. Mit tetszett kérdezni? Orvos: (ordít) Hogy mi a panasza? Beteg: Kérem, ne ordítozzon. Beremeg a dobhártyám. (Gesztikulál.) Mindkét kezem béna. A gerincem becsípte az ideget. Gyomoridegem is van. És kénytelen vagyok ilyen állapotban targoncázni egy plázában. Nehéz göngyölegeket emelgetek éhbérért. Most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Orvos: És mit vár tőlem? Beteg: Nézze, ha így felhúzom a bal lábamat, fél méterrel rövidebb a jobbnál. Bal kézzel képtelen vagyok megvakarni a jobb fülemet. És csak harmincszázalékos rokkantnak minősítettek. Orvos: (várakozóan) Ühüm?! Beteg: Szóval a szomszédom, a Cecei Peti azt tanácsolta, hogy önhöz jöjjek. Ő delírium tremensszel százszázalékos lett legutóbb. Orvos: Nálam? Beteg: Azt mondta, hogy önnek áldott jó szíve van. Kenyérre lehet kenni. Orvos: (jó indulatúan kacag) A szívemet? Beteg: De-de-dehogy. Látja, már dadogok is. Szóval? Orvos: Mit szóval? Beteg: Mennyit kóstál a száz százalék? Asszisztensnő: (tapintatosan elfordul) Orvos: A Cecei Pisti nem mondta? Beteg: De. (borítékot vesz elő) Orvos: Maga hány éves? Beteg: Harmincnégy. Huszonnyolc voltam, amikor először leszázalékoltak. Orvos: (elteszi a borítékot, majd diktálni kezd a szemérmes asszisztensnőnek) Anamnézis…
Hogy ez valóban így megy-e bárhol is, én nem tudom…