Vadonatúj iskolában kezdte a múlt hétfőn a januári földrengés következményei miatt egy hónappal elhalasztott tanévet kétszázötven haiti kisdiák. A fővárostól harminc kilométerre fekvő település, Gressier Remény Háza elnevezésű árvaházában a kilenctermes, könnyűszerkezetes új épületet magyar adományozók pénzéből emelték. Az árvaház százötven lakója mellett környékbeli gyerekeket is várnak ide.
Három óvodai csoport és az általános iskola hat osztálya tanul itt. A betonalapú épület falai farostlemezből készültek, rájuk könnyű tető került. Ha újra rengene a föld, itt biztonságban lesznek a gyerekek. Errefelé örök nyár van, nem kell hőszigetelni az épületet, ezért lehetett gyorsan építkezni. Egyébként a földrengésben összedőlt iskolák nagy részét még el sem bontották, nemhogy újat építettek volna helyettük.
A nyugati félteke legelmaradottabb helyén járunk (Haiti a világ hatodik legszegényebb országa), abban az országban, ahol több nemzetközi felmérés szerint is a legelterjedtebb a korrupció.
Nyolc hónappal vagyunk a katasztrófa után, de az újjáépítés nyomait nem látjuk, a romok eltakarítása is alig kezdődött meg. A földrengés amúgy nem volt rendkívül erős (itt a Richter-skála szerint „csak” 7-es fokozatot mértek, szemben a Délkelet-Ázsiában 2004-ben cunamit okozó 9,1-essel), az áldozatok és az öszszedőlt épületek száma mégis meghaladta az indonéziait. Az okok sokrétűek: Haiti sűrűn lakott ország, az epicentrum közel volt a fővároshoz, és itt sokkal roszszabb minőségű épületekben laknak az emberek. A magánházakból pénzhiány miatt spórolták ki a cementet a tulajdonosok, a középületeket meg a korrupcióból fakadó anyaghiány vagy slendriánság tette sérülékennyé. Szinte sehova sem építettek be annyi betont és vasalatot, amennyit leszámláztak.
A reptérről befelé indulva azonnal belecsöppen a látogató a mai valóságba: ötven méterre a kerítéstől elkezdődik a katasztrófa után hajlék nélkül maradtak sátortábora (a Nemzetközi Migrációs Szervezet, vagyis az IOM adatai szerint még mindig 1,6 millióan laknak sátrakban), az első benzinkút mellett pedig fegyveres ENSZ-katonák felügyelik az élelmiszerre várakozó embereket. Kilométeres sor kígyózik, az emberek teste öszszeér. Hamar megértem, miért van erre szükség, hiszen elöl, egy olyan szakaszon, ahol csak nők és gyerekek állnak, két férfi megszakítja a sort, és befurakodik közéjük. Hiába méltatlankodnak hangosan a hátul állók, a nők nem merik, nem tudják kilökni a betolakodókat. A brazil kéksisakos észreveszi az inzultust, és hátrazavarja a két férfit – ha nem lenne gépfegyver a katonánál, a dühös tekintetű férfiak aligha engedelmeskednének az utasításnak.
Sokan azok közül, akik kézbe kapják az élelmiszercsomagot, azon nyomban széttépik a műanyag csomagolást és szétdobálják. Elképesztő állapotok uralkodnak, apokaliptikus filmekben látni hasonlót. A szeméthalmok tetején disznók turkálnak, a sátortábor egyetlen csapjánál meztelen gyerekek fürödnek a magukat vizes ruhában szappanozó felnőttek között. Senki nem örül a kamerának, a fegyveres katonák jelenléte ellenére sem érzem biztonságban magam.
Külföldinek és fehérnek lenni nem túl jó ajánlólevél: hetente tíz-tizenkét idegent rabolnak el itt, hogy aztán busás váltságdíj fejében engedjék szabadon őket.
*
Éjszaka egyáltalán nem tanácsos közlekedni, de vannak a fővárosnak olyan részei, ahol nappal sem. Volt rá példa, hogy az előttünk guruló autó ablakán benyúlva raboltak el egy táskát, és láttam olyan jelenetet is, amikor a rossz út miatt lépésben bukdácsoló tartálykocsi mellett szaladva, a csapot megnyitva fényes nappal lopták vödrökben a benzint úgy, hogy közben a felfogott mennyiség többszöröse ömlött ki az útra.
A szerencsétlen emberek egymást sem kímélik: az IOM ugyan nem kürtöli világgá, de egy munkatársa szerint sikerként könyveli el, hogy a sátortáborokban sikerült havi ötszáz (!) alá szorítani a nemi erőszakok arányát.
A Magyar Baptista Szeretetszolgálat igazgatója családjával együtt két hónapja lakik a fővárosban, hogy felügyelje a segélyszervezet itteni programjait. Biztonságos környéken bérelnek lakást, de a lakóparkszerű épületet éjjel-nappal két fegyveres őrzi. Hajmeresztő történeteket mesél a hétköznapokról: állandó az áruhiány, és az élelmiszerek ára három-négyszerese a sziget másik felén lévő ország, Dominika boltjainak árainál. Egy liter tartós tej például négy dollárba (nyolcszáz forintba) kerül, a biztonságosnak tartott éttermekben a főétel húsz dollárnál kezdődik, a lakások és az autók bérleti ára az egekbe szökött. Mindez abban az országban, ahol a lakosság hetvenöt százaléka kevesebb mint napi egy dollárból kénytelen megélni, és egy tanár havi fizetése nem haladja meg a nyolcvan amerikai dollárt.
Az is sokatmondó adat, hogy 2005-ben egy haiti polgár ugyanazért a munkáért a szomszédos dominikai fizetésének tizenöt százalékát vihette haza.
A baptistáknak nemcsak az áruhiánnyal, a gyakori áramszünetekkel és a magas árakkal, hanem a földrengés után még jobban lelassult adminisztrációval is meg kell küzdeniük. Ennek egy része érthető: a magyar segélymunkásokkal előfordult például, hogy az összedőlt elnöki palota közelében lévő, szintén megroggyant bíróság épületében akadt dolguk, ahol egy igazolást keresve az egyik dolgozó bement a romok közé, hogy az összeomlott archívumban órák hosszat kutakodva nagy nehezen meglelje a szükséges iratot.
Mi is ellátogatunk az elnöki palotához, amelyet nemhogy újjáépíteni, még bontani sem kezdtek. A közeli parkban felhúzott sátortábor sem lett kisebb a tragédia óta eltelt több mint fél év alatt. Nem tudunk sokat nézelődni, mert sűrű por- és könnygázfelhőt sodor arcunkba a szél: nem messze modern munkagépekkel bontanak egy összedőlt épületet, és a romokat rendre belepi a vasat és egyéb értékeket keresők hada. A bontást felügyelő egy szem rendőr nem tud mit tenni, néha belelő egy-egy könnygázgránátot a tömegbe, így pár percig zavartalanul tudnak dolgozni a gépek, aztán kezdődik minden elölről. Akit telibe talál a lövedék, azt gyorsan ellátják a sátortábor mellett lévő konténeres mobil klinikán, amelyen jókora zászló hirdeti, hogy a Kínai Népköztársaság adománya.
A városban elképesztő méretű dugókon kell átevickélnie annak, akinek muszáj eljutnia valahova. A káoszra az itt dolgozó baptistáktól hallottam a találó megfogalmazást: „olyan, mintha a világvége előtt lennénk egy órával, de még mindenki szeretne eljutni valahová”. Az utak állapota tragikus, és tovább nehezíti a közlekedést, hogy a bontásból származó sittet hatalmas kupacokban kipakolják az út kellős közepére, így azokat is kell kerülgetni. Érthető, hogy túl sok a törmelék, és nincs hova vinni, de azt ép ésszel nehéz felfogni, hogy miközben talicskázzák ki a faltörmeléket az útra, senkinek sem jut eszébe, hogy az aszfalton éktelenkedő hatalmas lyukakba is borítson pár talicskányit.
Miközben a romeltakarításra és az újjáépítésre nem figyelnek túlságosan, a november végén esedékes elnökválasztásra annál inkább. Mindent beborít a plakáterdő, de ez is érthető, hiszen kilencven (!) jelölt indul most zsíros állásért. Az egyik leghíresebb haiti származású világsztár, Wyclef Jean viszont nem indulhat: a Fugees volt énekesét azért nem vették fel a jelöltek közé, mert az utóbbi öt évben nem élt otthon. Az Amerikában élő hip-hop sztárnak a többi feltételt nem volt nehéz teljesítenie: a fent említett kritériumon kívül mindössze az kellett a jelöltté váláshoz, hogy legyen háza az országban, és fizessen be százezer haiti dollárnyi garanciát, amelyet csak a győztes kap vissza.
Apropó, haiti dollár: ez a pénz csak virtuálisan létezik annak ellenére, hogy mindenki ebben számol, miközben a boltban kizárólag gourdes-dal lehet fizetni. Ez a fura rendszer aztán alaposan megkavarja az idegent, aki szó szerint elvész a különféle pénznemek közötti váltások rengetegében. Ízelítő a bonyolult műveletből: egy amerikai dollár – mintegy kétszáz forint – nyolc virtuális haiti dollárt jelent, és negyven gourdes-ot adnak érte.
Egy pénteki napon hatalmas tömeget láttunk a földrengésben életveszélyesen megrongálódott templom udvarán. A szent hajlék képei a tragédiát követő napokban bejárták a világsajtót: földre borult Krisztus-szobor, a kidőlt falak szívszorító látványt nyújtanak. Az összkép azóta sem változott, az istentiszteletet most az udvarra emelt sátorban tartják. Hatalmas a tömeg, az emberek hosszú perceken át énekelnek átszellemülten, miközben a magasba tartják útlevelüket. Nem értem az okát, de helyi kísérőnk elmagyarázza: abban kérik az égiek közbenjárását, hogy megkapják az amerikai vízumot útlevelükbe.
Az Egyesült Államok tehát itt még mindig az ígéret földje: az egyik nagy amerikai légitársaságnak napi két járata is van Miamiból, és aki jegyet vehet rá, az megcsinálta a szerencséjét. Az alig kétórás út alatt a légi kísérők nagy része nem az italok felszolgálásával, hanem az amerikai belépéshez szükséges papírok kitöltögetésével van elfoglalva: az utasok csaknem fele analfabéta, egyedül nem tudna boldogulni.
Gyakorlatilag lehetetlenné tette az elárvult gyermekek örökbefogadását is a már említett lelassult adminisztráció. Bár a gressier-i árvaház igazgatónője, Alice Barthole még Magyarországon is járt annak érdekében, hogy találkozzon és tapasztalataival segítse azokat a családokat, akik ottani árvát szerettek volna örökbe fogadni, azóta sem sikerült rendezni egyetlen gyermek sorsát sem. A sok ezer dollárba kerülő és igen lassú procedúra miatt a magyar családok elfáradtak, jelenleg csak egyetlen pár tart ki, pedig a lassan több millió forinttá duzzadt kiadás után sem tudják a dátumot, mikor kerül végre hozzájuk a kicsi.
Az árvaházban különben csupa boldog gyermeket látni: a nagyobbak örömmel segítettek kipakolni az autóból a magyar segélyszervezet által vitt cukrot, babot, rizst és olajat, hogy aztán jóízűen elfogyasszák az adományba kapott alapanyagokból főzött ebédet. A lakoma után a személyes ajándékokat is átadták; a szeretetszolgálat Fogadj örökbe! elnevezésű jelképes örökbefogadási programjában ugyanis személyes kapcsolatot is lehet tartani a támogatottal, így a címzettek örömmel bontották ki a Tahiban lakó Csereklye család és egy veszprémi francia tagozatos gimnáziumi osztály ajándékait.
Utolsó nap egy hatalmas építkezéshez is ellátogatunk: a baptisták magyar és amerikai pénzből óriási árvaházat és iskolát építenek a főváros, Port-au-Prince Delmas negyedében. A hatszázezer dollárba kerülő, háromszintes épület alapozása elkezdődött, az építkezésen legalább nyolcvan munkás forgolódik. Ez is szempont volt, hogy minél több embernek adjanak munkát, ezért a szokottnál alacsonyabb a gépi munka aránya, inkább az emberek fizikai erejére támaszkodnak. Az árvaház első szintje várhatóan januárra készül el, és ha berendezik az épületet, a nyolcszázezer dollárt is meghaladja a számla. Ötven árva élhet majd benne, az iskolában százötven diákkal számolnak, és helyet kap egy harminc-negyven fős szakképző intézet is, ahol a lányokat szabás-varrásra, a fiúkat pedig ácsmesterségre tanítják, és bárki jelentkezhet majd a számítógépes kurzusokra is.
Mielőtt hazaindulnánk, meglátogatjuk egy másik program, a házépítés egyik helyszínét is. Jókora dombra kapaszkodunk fel, esővíz mosta ösvényen. Egy hölgy, Jaqueline Valate házához igyekszünk, amely a korábbi eltakarított romjainak helyén épült fel. Az akkor épp áldott állapotban lévő nő a ház előtt dolgozott, amikor megmozdult a föld, és az összeomló épület maga alá temette négy gyermekét. A tizenhét és a nyolcesztendős fiút, valamint a tizenhat éves lányt a szomszédoknak sikerült élve kihúzniuk a romok alól, de a másfél éves kislány belehalt sérüléseibe. A család – az azóta megszületett kislánnyal együtt – két hete költözött be a vadonatúj, huszonhat négyzetméteres házba, amely az itteni körülmények között átlagosnak mondható. Vagyis mégsem annak, mert ebből nem spórolták ki sem a cementet, sem a vasalatot, így jóval biztonságosabb, mint a környékbeli viskók. A minőségi építési anyagok ellenére sem került többe négyezer dollárnál, még úgy sem, hogy minden anyagot háton kellett a dombra felcipelni. A baptisták már három hasonló házat építettek, ezenkívül egynek állnak a falai, és egyet most alapoznak. Még hatra van pénz, és hat további megépítésére van remény, így könnyen megeshet, hogy év végére a magyaroknak köszönhetően tizennégy család költözhet ki a sátortáborból.
