Éjszaka egyáltalán nem tanácsos közlekedni, de vannak a fővárosnak olyan részei, ahol nappal sem. Volt rá példa, hogy az előttünk guruló autó ablakán benyúlva raboltak el egy táskát, és láttam olyan jelenetet is, amikor a rossz út miatt lépésben bukdácsoló tartálykocsi mellett szaladva, a csapot megnyitva fényes nappal lopták vödrökben a benzint úgy, hogy közben a felfogott mennyiség többszöröse ömlött ki az útra.
A szerencsétlen emberek egymást sem kímélik: az IOM ugyan nem kürtöli világgá, de egy munkatársa szerint sikerként könyveli el, hogy a sátortáborokban sikerült havi ötszáz (!) alá szorítani a nemi erőszakok arányát.
A Magyar Baptista Szeretetszolgálat igazgatója családjával együtt két hónapja lakik a fővárosban, hogy felügyelje a segélyszervezet itteni programjait. Biztonságos környéken bérelnek lakást, de a lakóparkszerű épületet éjjel-nappal két fegyveres őrzi. Hajmeresztő történeteket mesél a hétköznapokról: állandó az áruhiány, és az élelmiszerek ára három-négyszerese a sziget másik felén lévő ország, Dominika boltjainak árainál. Egy liter tartós tej például négy dollárba (nyolcszáz forintba) kerül, a biztonságosnak tartott éttermekben a főétel húsz dollárnál kezdődik, a lakások és az autók bérleti ára az egekbe szökött. Mindez abban az országban, ahol a lakosság hetvenöt százaléka kevesebb mint napi egy dollárból kénytelen megélni, és egy tanár havi fizetése nem haladja meg a nyolcvan amerikai dollárt.
Az is sokatmondó adat, hogy 2005-ben egy haiti polgár ugyanazért a munkáért a szomszédos dominikai fizetésének tizenöt százalékát vihette haza.
A baptistáknak nemcsak az áruhiánnyal, a gyakori áramszünetekkel és a magas árakkal, hanem a földrengés után még jobban lelassult adminisztrációval is meg kell küzdeniük. Ennek egy része érthető: a magyar segélymunkásokkal előfordult például, hogy az összedőlt elnöki palota közelében lévő, szintén megroggyant bíróság épületében akadt dolguk, ahol egy igazolást keresve az egyik dolgozó bement a romok közé, hogy az összeomlott archívumban órák hosszat kutakodva nagy nehezen meglelje a szükséges iratot.
Mi is ellátogatunk az elnöki palotához, amelyet nemhogy újjáépíteni, még bontani sem kezdtek. A közeli parkban felhúzott sátortábor sem lett kisebb a tragédia óta eltelt több mint fél év alatt. Nem tudunk sokat nézelődni, mert sűrű por- és könnygázfelhőt sodor arcunkba a szél: nem messze modern munkagépekkel bontanak egy összedőlt épületet, és a romokat rendre belepi a vasat és egyéb értékeket keresők hada. A bontást felügyelő egy szem rendőr nem tud mit tenni, néha belelő egy-egy könnygázgránátot a tömegbe, így pár percig zavartalanul tudnak dolgozni a gépek, aztán kezdődik minden elölről. Akit telibe talál a lövedék, azt gyorsan ellátják a sátortábor mellett lévő konténeres mobil klinikán, amelyen jókora zászló hirdeti, hogy a Kínai Népköztársaság adománya.
A városban elképesztő méretű dugókon kell átevickélnie annak, akinek muszáj eljutnia valahova. A káoszra az itt dolgozó baptistáktól hallottam a találó megfogalmazást: „olyan, mintha a világvége előtt lennénk egy órával, de még mindenki szeretne eljutni valahová”. Az utak állapota tragikus, és tovább nehezíti a közlekedést, hogy a bontásból származó sittet hatalmas kupacokban kipakolják az út kellős közepére, így azokat is kell kerülgetni. Érthető, hogy túl sok a törmelék, és nincs hova vinni, de azt ép ésszel nehéz felfogni, hogy miközben talicskázzák ki a faltörmeléket az útra, senkinek sem jut eszébe, hogy az aszfalton éktelenkedő hatalmas lyukakba is borítson pár talicskányit.
Miközben a romeltakarításra és az újjáépítésre nem figyelnek túlságosan, a november végén esedékes elnökválasztásra annál inkább. Mindent beborít a plakáterdő, de ez is érthető, hiszen kilencven (!) jelölt indul most zsíros állásért. Az egyik leghíresebb haiti származású világsztár, Wyclef Jean viszont nem indulhat: a Fugees volt énekesét azért nem vették fel a jelöltek közé, mert az utóbbi öt évben nem élt otthon. Az Amerikában élő hip-hop sztárnak a többi feltételt nem volt nehéz teljesítenie: a fent említett kritériumon kívül mindössze az kellett a jelöltté váláshoz, hogy legyen háza az országban, és fizessen be százezer haiti dollárnyi garanciát, amelyet csak a győztes kap vissza.
Apropó, haiti dollár: ez a pénz csak virtuálisan létezik annak ellenére, hogy mindenki ebben számol, miközben a boltban kizárólag gourdes-dal lehet fizetni. Ez a fura rendszer aztán alaposan megkavarja az idegent, aki szó szerint elvész a különféle pénznemek közötti váltások rengetegében. Ízelítő a bonyolult műveletből: egy amerikai dollár – mintegy kétszáz forint – nyolc virtuális haiti dollárt jelent, és negyven gourdes-ot adnak érte.
Egy pénteki napon hatalmas tömeget láttunk a földrengésben életveszélyesen megrongálódott templom udvarán. A szent hajlék képei a tragédiát követő napokban bejárták a világsajtót: földre borult Krisztus-szobor, a kidőlt falak szívszorító látványt nyújtanak. Az összkép azóta sem változott, az istentiszteletet most az udvarra emelt sátorban tartják. Hatalmas a tömeg, az emberek hosszú perceken át énekelnek átszellemülten, miközben a magasba tartják útlevelüket. Nem értem az okát, de helyi kísérőnk elmagyarázza: abban kérik az égiek közbenjárását, hogy megkapják az amerikai vízumot útlevelükbe.
Az Egyesült Államok tehát itt még mindig az ígéret földje: az egyik nagy amerikai légitársaságnak napi két járata is van Miamiból, és aki jegyet vehet rá, az megcsinálta a szerencséjét. Az alig kétórás út alatt a légi kísérők nagy része nem az italok felszolgálásával, hanem az amerikai belépéshez szükséges papírok kitöltögetésével van elfoglalva: az utasok csaknem fele analfabéta, egyedül nem tudna boldogulni.
Gyakorlatilag lehetetlenné tette az elárvult gyermekek örökbefogadását is a már említett lelassult adminisztráció. Bár a gressier-i árvaház igazgatónője, Alice Barthole még Magyarországon is járt annak érdekében, hogy találkozzon és tapasztalataival segítse azokat a családokat, akik ottani árvát szerettek volna örökbe fogadni, azóta sem sikerült rendezni egyetlen gyermek sorsát sem. A sok ezer dollárba kerülő és igen lassú procedúra miatt a magyar családok elfáradtak, jelenleg csak egyetlen pár tart ki, pedig a lassan több millió forinttá duzzadt kiadás után sem tudják a dátumot, mikor kerül végre hozzájuk a kicsi.
Az árvaházban különben csupa boldog gyermeket látni: a nagyobbak örömmel segítettek kipakolni az autóból a magyar segélyszervezet által vitt cukrot, babot, rizst és olajat, hogy aztán jóízűen elfogyasszák az adományba kapott alapanyagokból főzött ebédet. A lakoma után a személyes ajándékokat is átadták; a szeretetszolgálat Fogadj örökbe! elnevezésű jelképes örökbefogadási programjában ugyanis személyes kapcsolatot is lehet tartani a támogatottal, így a címzettek örömmel bontották ki a Tahiban lakó Csereklye család és egy veszprémi francia tagozatos gimnáziumi osztály ajándékait.
Utolsó nap egy hatalmas építkezéshez is ellátogatunk: a baptisták magyar és amerikai pénzből óriási árvaházat és iskolát építenek a főváros, Port-au-Prince Delmas negyedében. A hatszázezer dollárba kerülő, háromszintes épület alapozása elkezdődött, az építkezésen legalább nyolcvan munkás forgolódik. Ez is szempont volt, hogy minél több embernek adjanak munkát, ezért a szokottnál alacsonyabb a gépi munka aránya, inkább az emberek fizikai erejére támaszkodnak. Az árvaház első szintje várhatóan januárra készül el, és ha berendezik az épületet, a nyolcszázezer dollárt is meghaladja a számla. Ötven árva élhet majd benne, az iskolában százötven diákkal számolnak, és helyet kap egy harminc-negyven fős szakképző intézet is, ahol a lányokat szabás-varrásra, a fiúkat pedig ácsmesterségre tanítják, és bárki jelentkezhet majd a számítógépes kurzusokra is.
Mielőtt hazaindulnánk, meglátogatjuk egy másik program, a házépítés egyik helyszínét is. Jókora dombra kapaszkodunk fel, esővíz mosta ösvényen. Egy hölgy, Jaqueline Valate házához igyekszünk, amely a korábbi eltakarított romjainak helyén épült fel. Az akkor épp áldott állapotban lévő nő a ház előtt dolgozott, amikor megmozdult a föld, és az összeomló épület maga alá temette négy gyermekét. A tizenhét és a nyolcesztendős fiút, valamint a tizenhat éves lányt a szomszédoknak sikerült élve kihúzniuk a romok alól, de a másfél éves kislány belehalt sérüléseibe. A család – az azóta megszületett kislánnyal együtt – két hete költözött be a vadonatúj, huszonhat négyzetméteres házba, amely az itteni körülmények között átlagosnak mondható. Vagyis mégsem annak, mert ebből nem spórolták ki sem a cementet, sem a vasalatot, így jóval biztonságosabb, mint a környékbeli viskók. A minőségi építési anyagok ellenére sem került többe négyezer dollárnál, még úgy sem, hogy minden anyagot háton kellett a dombra felcipelni. A baptisták már három hasonló házat építettek, ezenkívül egynek állnak a falai, és egyet most alapoznak. Még hatra van pénz, és hat további megépítésére van remény, így könnyen megeshet, hogy év végére a magyaroknak köszönhetően tizennégy család költözhet ki a sátortáborból.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!