Mire megvénülünk

lóA hatvanas-hetvenes évek fordulóján a 2000. év, kerek formája és távolisága miatt mágikus erővel hatott a gazdasági és társadalmi előrejelzésekkel foglalkozókra, talán úgy, mintha most a 2050. év világáról elmélkednénk. Sorra születtek az optimista jóslatok a boldog aranykorról és pesszimista jóslatok a növekedés határairól. Az előbbi kategóriába tartozott az amerikai Hudson Intézet két vezetőjének, Herman Kahnnak és Anthony Wienernek a munkája a 2000. évről, amelyben azt vizionálták, hogy a termelékenység növekedése következtében az akkor fejlett nyugati országok az ezredfordulóra már eljutnak a posztindusztriális társadalom korszakába, amikor is például a heti munkaidő négy napra rövidül és naponta legfeljebb hét és fél órát kell dolgozni. Mit látunk ezzel szemben most, egy kissé túllépve a mágikus évszámot? Hosszú munkaidőt – már akinek van munkája – és a nyugdíjasok eltartásának ellehetetlenülésétől való félelmet. Számítások szerint 2020-ra Franciaországban a jelenlegi helyzet változatlansága esetén a nyugdíjkassza 50 milliárd eurós hiányt mutatna, ami a GDP 2,5 százalékát tenné ki, és tarthatatlan helyzetet eredményezne. Az Európai Bizottság azt javasolja, hogy az átlagéletkor növekedésének megfelelően a nyugdíjkorhatárt is emelni kellene.
Mi történt, hogy a Kahn–Wiener-jóslat nem vált be? Talán nem növekedett eléggé a termelékenység? Dehogynem, alig maradt el a szerzőpáros jóslatától. Ami megváltozott azóta, az a világszemlélet. A hatvanas években még nemzetállamokban gondolkodtak, fel sem merült, hogy nemzetközi társaságok kezébe kerül át a hatalom, hogy nem demokratikusan választott intézmények határozzák meg egyes nemzetállamok sorsát. A hatvanas években még természetes volt, hogy az a jobb társadalom, amelyben egyenletesebb a jövedelemelosztás, és ennek érdekében erőteljesen progresszív adórendszert működtettek, ahol a legfelső jövedelműek adósávja elérte a 70-90 százalékot, és ily módon sikerült is egy politikai stabilitást biztosító széles középréteget kialakítani. Természetes volt az is, hogy az állam (vagyis a közösség által választott vezetés) azért van, hogy felelősséget vállaljon állampolgáraiért, például biztosítsa a lényegében teljes foglalkoztatást, és aktívan avatkozzon be a gazdaságba, ha az recesszióba fordulna. Nemzetközi szervezetek, például az akkor is létező IMF, vagy akár a Közös Piac nem szólhattak bele az egyes országok gazdaságpolitikájába, azok érdekei ellenére.
A hetvenes évek végén kezdődő neoliberális fordulattal azonban az egyéni érdekek a közösségi érdekek fölé kerültek, és ezzel a jövedelemelosztás is megváltozott. Olyan szabályok léptek életbe, amelyek a multinacionális társaságok számára lehetővé tették a nagymértékű jövedelem- és ezzel a hatalomkoncentrációt, amely által a nemzetállamok fölébe kerekedtek. A még teljesen el nem dőlt hatalmi harcban a nemzetállam gyengítésének egyik eszköze a (sok pénzt kezelő) nyugdíjrendszer támadása, például a privatizáció erőltetésével vagy a nyugdíjkorhatár felemelésével. Az európai demográfiai helyzet valóban tragikus, de nem a nyugdíjasok ellátása szempontjából, hanem azért, mert hosszú távú perspektívája az európai keresztény civilizáció felszámolódása.