Ökokatasztrófa és nagyipari pénzmosás

Évekkel ezelőtt valami szervizútra tévedtem Ajka mellett, és a timföldgyár közelébe kerülve nem hittem a szememnek: mintha a Marson jártam volna, a fák csúcsáig minden merő vörös. Félelmetes látvány volt, pedig csak a teherautókról odaporló szennyeződést láttam a tájon, illetve a táj helyett. Önkéntelenül arra gondoltam, ahogy nyilván bárki, aki valaha oda tévedt, hogy ez megengedhetetlen, ezt nem lenne szabad. Nincs hozzá jogunk. Pedig ott épp nem halt meg senki, egyáltalán nem volt médiaszenzáció. Sőt, ha akkor bárkinek elmeséltem volna, talán kicsit bolondnak tartanak, hogy miért görcsölök ezen, vagy miért nem készítettem inkább fotókat, mert „nagyon durva látvány lehetett”.
Most, hogy már minden lehetséges bulvárszempontból megírták a sztorit, és úgy tűnik, már semmi érdekeset nem lehet róla mondani, talán érdemes a katasztrófa valódi okaival és természetével is foglalkozni, levonni a végső konzekvenciákat, amelyekről eddig gyakorlatilag nem esett szó. A média legfeljebb azzal foglalkozott, hogy miért ömölhetett ki a tározóból a vörösiszap, de azzal nem, hogy egyáltalán miért került oda. Persze fontos az is, hogy milyen maró, illetve mérgező anyagok kerülhettek bele, mi lehetett a privatizáció során – fizetség gyanánt – a környezeti károk megelőzésének költségeit magukra vállaló tulajdonosok felelőssége, illetve felelőtlensége. Erre reagált a média. Arra viszont nem, miért kell egyáltalán ilyen mennyiségileg és minőségileg kezelhetetlen hulladékokkal járó ipari eljárásokat alkalmazni, amelyek csupán addig tűnnek hatékonynak és hasznot termelőnek, amíg a környezeti károkkal (az externáliákkal) nem számolunk. Márpedig ez a döntő kérdés, amikor épp arról van szó, hogy mikor indulhat újra a vörösiszap-termelés (pardon: timföldgyártás).
Vajon milyen katasztrófának kellene bekövetkezni, hogy végre a döntő kérdés is felmerüljön: egyáltalán miért folytatják azt a termelést, ami ide vezetett? Nem csupán arra az ideológiai ködszurkálásra gondolok, hogy az előző átkosban a KGST-együttműködés örvén szovjet hatalmi szóval ránk kényszerített timföldgyártást eleve stratégiai hiba volt kis hazánkba hozni, ahogyan nyilván hiba volt az átkosváltás után is folytatni. A magyar citrom után szabadon: ha vörös is és lúgos is, de a miénk volna ez a magyar alu? Hány Csernobil kell még, vagy hány olyan olajkatasztrófa, mint amilyen a Mexikói-öbölben volt, hogy meglássuk ezek közös okaiban a hibás kiindulópontot, a nagyipari modellre jellemző hozzáállás elvi és gyakorlati elhibázottságát mint az ipari társadalom csődjét?
Ha már magasabb szempontokat nem ismernek, legalább korlátoltan gazdaságcentrikus észszel gondolnák végig az illetékes elvtársak, hogy mégis mennyibe kerül egy tonna alumínium előállítása, ha végre hozzászámolják az általa okozott környezeti károkat is? Legalább próbálják egyszer tényleg kiszámolni! Itt a papír, a ceruza meg a mellékelt kolontári–devecseri ábra. Még a dunai aranymosás is gazdaságosabb lehetne, mint az a nagyipari pénzmosás, amit hol privatizációnak, hol csúcstechnológiás nagyüzemnek, hol munkahelyteremtő beruházásnak neveznek, míg meg nem tudjuk, hogy a valódi neve: ökokatasztrófa. A nagyipar hasznossága mellett nyilván nem a közjó védelmében érvelnek ilyen abszurd módon, amikor néhány tulajdonos extraprofitja megint fontosabb lehet a közérdeknél.
Igazán nem kell közgazdászvégzettség ahhoz, hogy bárki megértse: a magas fokú gépesítést és csúcstechnológiás automatizálást igénylő nagyüzemekhez kell fajlagosan a legkevesebb élőmunka, vagyis éppen ezek jelentik a legkevesebb munkahelyet. Különlegesen gusztustalan, hogy a tömegmédiában többnyire pont a multik extraprofitja érdekében hivatkoznak leggyakrabban arra, hogy beruházásaik hány munkahelyet jelentenek. Közben éppen az ellenkezője igaz: a kis- és középvállalatok hozzák létre fajlagosan a legtöbb munkahelyet. Ráadásul ezek jobban és tartósabban kötődnek a régióhoz, mint a bármikor bárhonnan kivonulni kész óriáscégek.
Érdekes, hogy mennyit fecseg a tömegkommunikáció fenntartható fejlődésről, globális ökokrízisről, biotrendekről és mindenféle zöldségekről, miközben ez a kolontári–devecseri ökokatasztrófa tökéletesen demonstrálja, hogy eszünk ágában sincs szembenézni azzal, hogy az ipari társadalom működési modelljének ökológiai csődjét látjuk itt kicsiben. Ugyanilyen zagyva mediatizálással leplezett zagytermelés folyik az idejétmúlt nagyipari modell úgyszólván minden más ágazatában a kőolajipartól az autógyártásig, vagy a szintén kezelhetetlen hulladékokkal járó energiaiparig. A szintén zagyiparként működő tömegmédiában ugyanez kulturális környezetszenynyezésként jelentkezik. A súlyosan energiafüggő fogyasztói társadalom azzal áltatja magát, hogy tessék, kérem, választani a sugárzó hulladék elásása, a foszszilis tartalékunk elfüstölése általi globális felmelegedésnövelés és a folyók szabályozása, óriás szélgépek vagy más látványosan táj- és környezetpusztító, ennek ellenére fenntarthatónak mondott eljárások között. Mindezt ahelyett, hogy belátnánk, a heroinfüggő junkie-hoz hasonlóan túl sokat fogyasztunk, és, ha teljesen nem is tudunk leállni, a túlélés reményében legalább töredékére kellene csökkentenünk a dózist.
Annyira kell nekünk az alumínium? Én nagyon szeretek vitorlázni, és látom, hogy a legtöbb hajón aluárboc van, de sokkal szebb a fa. Drágább ugyan, de meg lehet csinálni karbonból is. Persze megint mit jelent az, hogy drágább? Ha végre hozzászámoljuk a magyar alumínium fajlagos költségéhez mindazt a kárt, amivel járt, akkor sokkal olcsóbb a karbon. Az alufólia helyett is létezik sok más, amivel kiváltható. Ilyen áron egyáltalán nem kellene alumíniumot gyártani és semmi olyat, ami hasonló kockázatokkal jár. Hogy miért nem akarjuk ezt belátni és a konzekvenciát levonni? Mert akkor a jelenlegi ipari tevékenységek nagy többségével azonnal le kellene állni. És itt jönnek elő a farbával, hogy mennyi munkahely szűnne meg akkor…
Ez a legdurvább hazugság az egészben.
Mert az iparosítás gyakorlatilag a hagyományos, kifejezetten élőmunkára épülő megélhetési lehetőségek drámai felszámolásával járt, amelyek pedig a teljes foglalkoztatottsághoz közeli állapotot tartottak fenn évszázadokon át. A tömeges munkanélküliséget ugyanúgy az iparosítás teremtette meg, mint a tömeges és egyre növekvő hulladéktermelést, mikor az embertömegek egy részét is hulladéknak minősíti. Ökológiailag nézve a magyar alumíniumgyártás újraindítását azzal indokolni, hogy több ezer munkahelyet jelent, körülbelül olyan racionális és humánus, mintha a munkatáborokat nem akarták volna megszüntetni szociális indoklással. Mert hát emberek „éltek” abból, hogy mások meghalnak.
Mások halálából és általában az élő környezet életének kockáztatásából ne éljen senki! Minimális elvárás lenne, ha belegondolunk, csak hát nem akarunk… Ahogy a drogfüggő sem akar gondolni arra, hogy le kellene állnia. Inkább újra belövi magát, hogy addig se kelljen szembenéznie valós helyzetével. Újraindítja az üzemet. Pedig talán ideje lenne komolyabban venni a dolgot.

Posztgyarmati utóirat
Ilyen üzemi balesetek hol is szoktak bekövetkezni? Elmaradott afrikai, dél-amerikai vagy ázsiai országokban. A régi gyarmatokon elvtelenül működtetett nagyiparra jellemző katasztrófa láttán a Nyugat most megint a harmadik világban helyez el minket. Elég álságosan. Mert nyilvánvalóan saját igényeik kielégítése céljából telepítették egykori gyarmataikra a náluk már környezetkárosítónak minősített ipart. Nem épp humanitárius módon, a gyarmatosítás logikáját folytatva. Azonban a globalizátor nagyipar nemcsak a fejlődő országokban „hasznosítja” ilyen sajátos felfogásban a természeti környezetet, hanem ökológiailag gyarmatosítóként lép fel a fejlettebb országokban is. Franciaországban is folyik hasonló timföldgyártás. Talán ezért nem minősül veszélyes üzemnek, és az EU-normák szerint ezért nem mérgező anyag a vörösiszap… Esetleg észre lehetne venni már ezekből a szimptómákból, hogy nem néhány gonosz tőkés találta ki a gyarmatosítást, hanem az ipari forradalom logikájából következik és annak lényegéhez tartozik, hogy a világhoz gyarmatosítóként viszonyulunk. Egyedül így magyarázhatjuk azt az egyébként abszurd helyzetet, hogy a fejlett országok önmagukat is gyarmatosítják, saját országuk természeti és társadalmi környezetét is alárendelve az iparosítás könyörtelen logikájának.
Akkor választhatunk, hogy eladjuk az alumíniumipart is, és fejlődő országként bocsátjuk áruba természeti kincseinket, vagy fejlett országként gyarmatosítjuk magunkat. Akár állami tulajdonba adva a gyárat, akár úgy, ahogy eddig. Amúgy lenne megoldás is, de arról nem illik beszélni; hogy leálljunk ezzel és minden hasonló nagyipari jövőrablással. Valóban patrióta és modellértékű módon fenntartható pályára lehetne állítani az országot, és arra építeni, ami a mára meghaladott iparosításnál sokkal inkább jövőperspektívát jelent, és amiben valóban gazdag ország lehetnénk, például a vízgazdálkodásban vagy a biogazdálkodásban. Ha nem tesszük tönkre ilyen ostobán a vízkészleteinket és a termőföldet… Ki is mondta, hogy merjünk nagyok lenni? Uraim, itt a történelmi pillanat és ami csak kell. Úgyis rajtunk a világ szeme, és most kapóra jöhet az EU-elnökség.

A szerző filozófus