Olvasóinktól

Gajda Péter, Kispest polgármestere: Pilhál György úrnak a hétfői Magyar Nemzetben megjelent jegyzetével kapcsolatban szeretném néhány apróságra felhívni a figyelmet. Kisberk Szabolcs úrral közel 15 éve ismerjük egymást, ezért aztán nem holmi „csendőrpertu” okán vagy „elvtársi bunkóságból” tegeződünk, hanem ezért. Szabolcs régóta Kispesten él, még polgárőr volt, amikor a helyi közéletben megmerítkezett, édesapjához, néhai Kisberk Imréhez is személyes jó kapcsolat fűz, tiszteltem, becsültem őt, hiszen a kerület alpolgármestereként sokat fáradozott az itt élőkért. Akárcsak a Kisberk család többi itt élő tagja, akik közül többen dolgoztak, illetve dolgoznak a kerületi önkormányzat valamelyik intézményében. Szabolcs 2006 óta tudja, hogy egy személyes konfliktusunk miatt nem adok neki és Célpont című műsorának interjút. Azért, mert mikrofon van a kezében, még nem hiszem, hogy el kellene felejtenem, hogy régóta jól ismerem őt.

Janecska András (Orosháza): Az idősebb korúak biztosan emlékeznek még, amikor nagy piacok voltak az alföldi városokban, ezek voltak a mezővárosok. Sok-sok családi gazdálkodó, őstermelő látta el jó minőségű élelemmel a város lakóit. Majd később, mivel sok volt a felhozatal, a fölösleget felvásárolták a földműves-szövetkezetek és a feldolgozóüzemek. Sajnos ez nem mondható el a sok ezer hektáros földbirtokosokról, ezek tonnaszámra exportálták a gabonát és a húsárut, nekik nem volt kifizetődő a belső fogyasztók ellátása. Sőt rivalizáltak a kistermelőkkel. Az élelmiszerárakat a kereskedők diktálták, pedig semmi közük nem volt a megtermeléshez. Ma azért kevés a felhozatal, mert a kistermelőt zsarolja a kereskedő, mivel még a termelési önköltséget sem fizeti meg a termékekért, ezért most már csak a saját részére termeli meg az élelmiszert. Ezért nem tudja gyarapítani a gazdaságát. Semmilyen támogatást nem kap, sőt ha egy kistermelő kivisz egy kevéske gyümölcsöt a piacra, hogy legyen egy kis nyugdíj-kiegészítő pénz, egyből lecsap rá a piaci ellenőr, hogy fizessen helypénzt. Kérdem én: kinek a szégyene ez? Döntse el az olvasó. S mivel kevés a felhozatal, ezért elárasztották az országot a szupermarketek silányabb minőségű áruival. Az egyetlen megoldás, hogy a kistermelők segítsék egymást, fogjanak össze, tömörüljenek egy szövetkezetbe, ahogy ez régen is volt. Így lesznek a termelőknek biztos fölvásárlói, ha leszerződnek. El kell indítani a feldolgozóüzemeket, hogy legyen munkalehetőség, mert vidéken van a legtöbb munkanélküli. Legyen az országban sok ezer családi gazdaság, és akkor nagyobb lesz a hazai élelmiszer-felhozatal a piacokra és az üzletekbe. Ha az árakat a termelők diktálják, kevesebb lesz a kereskedők ármanipulációja.

Dr. Rácz Egon (Budapest): Olvasom a szeptember 21-én megjelent számukban, hogy a rákbetegeknél sok a téves diagnózis. Ennek okairól is részletesen írnak. Következményeinek kárát a beteg viseli. Nemcsak ma, de már régóta nem vonzó a patológusi (kórboncnoki) hivatás. A kórboncolások száma hosszú évek óta csökkent (családi, vallási okból). Hozzájárult az orvosok anyagi meg nem becsülése, majd az orvosok nagyszámú távozása külföldre. Régen sok végzős medikus, aki orvosnak készült, tudása megalapozása miatt választotta a kórbonctan szakot. Ami a műtét után szövettani (sejt)vizsgálatot illeti, ez minden esetben ma is kötelező. Az ezzel foglalkozók (citológusok) száma is alacsony. 1957-től, amikor végeztem, részt kellett vennem (a többi orvossal együtt) rendszeresen klinikopatológiai konferencián. Ezt a kórboncnok-igazgató vezette. Az ebédlőt ilyenkor megtöltötték az orvosok, még vendégek is jöttek. Az osztály fiatal orvosa ismertette a beteg kórelőzményét, a laborvizsgálatokat és a klinikai osztály diagnózisát. Ezt írásban megkapta a patológia. A boncoláson az osztály orvosai részt vettek, így már akkor kiderült az esetleges tévedés. Ezt követően a kórboncnok ismertette az ő diagnózisukat a szövettani vizsgálat eredményével. Fokozta az érdeklődést és a feszültséget, amikor csak a kórelőzményt ismertették, a többit ki lehetett találni. Persze kérdezni is lehetett, hogy milyen vizsgálatot végeztek, mi maradt el (esetleg). (Minderről szaklapban is írtam, súlyt helyezve arra, hogy a boncolás fontos, kár, hogy a száma csökkent.) Végeredményben ez a konferencia a résztvevők részére egy egyetem utáni továbbképzést jelentett. A leggyakoribb diagnosztikus tévedések című monográfia Farkas Károly és Molnár István tollából 1961-ben jelent meg. Igaz, hogy mára kissé porossá vált, de nem haszontalan időtöltés – elsősorban a fiatalok részére. (Én még ma is beleolvasok.) Sajnos nagyon hiányoznak a szakkönyvek, szakfolyóiratok túl magas áruk miatt. A kongresszusokon való részvétel már csak elvétve térítésmentes.

Husz Mariann (Budapest): Valóban csak olyan „ékességeket” vagyunk képesek az utókorra hagyományozni, mint az időkerék, a vaskefe-emlékmű, az agyongraffitizett betonmonstrum szökőkutak, idétlen színekkel megfestett papundeklitehenek? Ez az úgynevezett kulturális sokszínűség, amit Demszky annyira féltett Tarlóstól? A felmenőink által ránk hagyományozott, gyönyörű építészeti alkotások méltatlan dicsőségére fővárosunkban ma betonszörnyek, üvegpaloták épülnek, nem hagyva szemernyi zöld területet sem szabadon. Budapest lakossága évek óta egy értelmetlenül feltúrt, mocskos környezetben él és mozog, amihez jól illeszkednek a roncs autóbuszok, bezárt üzletek sora, összefirkált falak. Fájó szívvel gondolkozhat el a fővárosban élő polgár azon, hogy mi mindent lehetett volna megvalósítani a városházi korrupcióra elfolyó közpénzmilliárdokból, ha lelkiismeretes és tisztességes személyek vezették volna városunkat és országunkat. Ebből két dolog következik: számonkérés, majd egy teljesen új koncepció szükségessége.