Stílus híján

S Z Ó L Ó

Cáfolja a kormányzat kommunikációs titkársága, hogy egyes minisztériumokban öltözködési szabályokat vezettek be. Vagyis hogy kötelező lenne a harisnya, tilos a miniszoknya, a szandál vagy nyitott cipő, a feltűnő ékszer, a szokatlan hajszín és -viselet, férfiaknak a rövid ujjú ing nyakkendővel. Ez utóbbinál kicsit elidőzhetünk. Éppen ideje végre leírni, hogy úriember nem köt nyakkendőt rövid ujjú inghez. Egy jobbközép konzervatív kormánytól ez a diszciplína elvárható.
A hivatali öltözködés szabályait olyan országban kell előírni, ahol erre szükség van. Magyarország ilyen ország. Nyilván nem telik minden állami hivatalnoknak stylistra, ha viszont létezik központi kódex, elég, ha fellapozza, és tudja, hogyan kell kinéznie a munkahelyén. Kormányváltás és minisztériumi átszervezések után sok az új munkaerő, ilyenkor kell összerázni a csapatot. Most lehet szabályokat hirdetni, később nehezebb lesz.
Tulajdonképpen nem is vert fel nagy port a kormányzati dress code (öltözködési protokoll) híre, mert nincs abban semmi kivetnivaló. Senki sem lepődik meg azon, hogy a légi kísérők, bankkisasszonyok, egészségügyi, bolthálózati dolgozók, buszvezetők, kalauzok, ügyvédek és bírák munka közben egyenruhában járnak. Ezzel jelzik, hogy a céhhez tartoznak. E jelzéssel elkerülhető, hogy vásárlók egymástól érdeklődjenek a függönyfelvarrás áráról, vagy jegyet akarjanak venni a másik utastól. Az egységes megjelenés valamiféle lelki összetartozást is eredményez, a kollégák ismeretlenül is köszöntik egymást, és van közös témájuk.
Nem tehetünk róla, hogy alapvetően roszszul öltözött nemzet vagyunk. Ruháit a többség a kínai piacon és nagyáruházak olcsó kínálatából válogatja, nem meggyőződésből, hanem kényszerűségből. Megható olykor az igyekezet, ahogy e szerény kivitelű és látványú holmikban próbálnak meg elegánsak lenni. S nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a szocializmus évtizedei több generációval feledtették el az elegancia és a stílus mibenlétét. Nincsenek jobb állapotban azok sem, akiknek telik drága cuccra. Elegendő végignézni egy budapesti operabál ruhakínálatát, hogy a szovjet katonafeleségek klubdélutánja jusson eszünkbe. Nincs stílusuk ünnepeinknek sem. Fesztiválzárón a díjazottak farmerban és kinyúlt ingben, fésületlenül, rágógumit rágva ugranak a színpadra, és már feladtuk, hogy az Oscar-gálát emlegessük. Hivatkoznak arra, hogy nekik arra nem telik (igazi magyar művész éhen hal), pedig csak a bátorságuk vagy tán ízlésük hiányzik, hogy kibújjanak a jelmezükből. Csak állítsunk egymás mellé egy bécsi meg egy budapesti házmesternét, mindjárt látjuk, mit hagyott nálunk örökül a szocializmus. (Eljátszhatjuk ugyanezt NDK–NSZK-s párossal is.)
Egyszóval aki veszi magának a fáradságot, hogy hivatalba indulás előtt szépen, kulturáltan és visszafogottan felöltözik, frizírozza magát, feldob egy kis sminket, és belelavírozza magát középmagas sarkú cipőjébe, ezzel a műveletsorral egyfajta viselkedést is magára ölt. E konzervatív együttesben nehezebb udvariatlannak lenni az ügyféllel, mert a ruha ugyan nem teszi az embert, de befolyásolja magatartását, viselkedését. Öltönyben kínos elhajítani az utcán a taknyos papír zsebkendőt (ugyanezt a gördeszkásgatya megengedi), viszont könnyebb előreengedni a nőket és idősebbeket az ajtóban, köszönni és visszaköszönni a folyosón, és kopogni, mielőtt idegen szobába lépünk. A térdig érő, visszafogott kiskosztüm miatt azonban kicsit sajnálhatjuk a nőket. Ha túlságosan megerősödik a polgári erkölcs a kormányzati negyedben, csökkennek az esélyeik azoknak az ifjú és bájos hölgyeknek, akik nem csak dolgozni szeretnének a munkahelyükön. Nekik eddig a kiváló munkavégzés elismerése mellett a szemük előtt lebeghetett azon szerencsések sorsa, akiknek sikerült minisztert, de legalább főosztályvezetőt eltéríteni a családi tűzhelytől. A lista impozáns: Deutsch Tamással kezdődik, és Kóka Jánossal nem is végződik. Még mindig nem tudjuk ugyanis, mi dolga volt Veres Jánosnak a titkárnőjével Makaón.