Egyetlen mozdulat, évszám, adat. 1989. június 26. Horn Gyula külügyminiszter és osztrák kollégája, Alois Mock átvágják Sopronnál a határ drótkerítését, a vasfüggönyt. Sorsok tízezrei torlódnak abban az egyetlen pillanatban.
Például Rainer Lieboldé, aki ugyan 1989 augusztusában, a páneurópai piknik idején is a keserédes magyar paradicsomban, a Balatonnál nyaralt családjával, és ki tudja, még hány keletnémet állampolgárral, de kicsi gyerekei miatt nem jutott el a menekülésig. Lutz Hildisché, akit 1961 és a berlini fal nemcsak fél Németországtól, de Nyugaton maradt apjától is elválasztott. Catrin Lorié, egy keletnémet titkosszolgálati tiszt lányáé, aki pechére beleszeret egy nyugatnémet – ráadásul házas – üzletemberbe, és hát kommunista diktatúra, pártfunkcionárius apa ide vagy oda, győzött a szerelem; „csak” az életével játszott, amikor egy közös balatoni nyaralás után a férfi kocsijának csomagtartójában fokhagymás kolbászok között megbújva átszökött az osztrák határon 1984-ben. És csak a Stasi-iratok meséltek eddig a nyugatnémet Manfred Schotte krisztusi missziójáról is, aki egy evangélikus gyülekezet munkatársaként a hetvenes évektől egészen 1989-ig szervezett keresztény szellemiségű találkozókat a Balatonnál kelet- és nyugatnémet fiataloknak. Tudta, hogy a Stasi Balaton-brigádnak nevezett egysége a nyomukban liheg, tettével mégis éveken át megelőlegezte az éppen húsz éve, 1990. október 3-án ténylegesen is megvalósult német egységet.
A Collegium Hungaricum vezetője, Can Togay János, Forgács Péter és Hámos Gusztáv médiaművészek által közösen megálmodott kiállítás legfontosabb eredménye talán ez; egy-egy sorstöredék kiemelésével, kortanúk beszámolói, privát film- és fotóanyagok, archív híradók, keletnémet és magyar titkosszolgálati iratok segítségével megszemélyesíti a történelmet. Átélhetővé teszi a hidegháború suttogó évtizedeit, a tényt, hogy miután a fal felépült, évtizedekig a Balaton partján találkoztak a nyugati mercisek és a keletnémet Trabi-karavánok. Az alkotók gondolatát idézve: „… az évről évre várt Balaton-parti ellazulás is a privát és a nyilvános történelem feszültségének gazdag emberi tájképévé vált.” Erről a tájképről szemezget a tárlat hajszálpontos arányérzékkel, mégpedig azon a formanyelven, amelyet a médiakor embere a leginkább ért; a klipszerű vizualitás nyelvén.
– Az ötlet Can Togay Jánostól származott, mi pedig megvalósítottuk – meséli Forgács Péter, aki az aprólékos munkával szerkesztett kinematográfiai krónikát csak barangoló installációnak nevezi. Aki akar, órákat is elidőzhet a kivetített interjúrészletek előtt, a cél azonban nem ez, hangsúlyozza a médiaművész. Sokkal inkább a mozaikszerű múltidézés, a látogató bevonása, a gondolatébresztés.
A balatoni nyarak német–német találkozásainak kortanúit kutató két évvel ezelőtti felhívásra közel hetvenen jelentkeztek fotókkal, filmrészletekkel. Negyvenen el is mesélték a maguk töredékét, összesen tizenöt órányi tömény történelmet, folytatja Forgács. Két évig tartó kutatómunka után közülük került ki az a nyolc, akik arcukkal meg is jelennek a videókon. Egy-egy sors, más-más aspektus.
Mert mást látott a gulyáskommunizmus diszkrét bája alatt leselkedő világból a rendszerszkeptikus keletnémet avantgárd filmes, aki szuper 8-asokon örökítette meg a balatoni nyarak szabadságát. Klaus Bobachot nem hogy nem hatotta meg Kádár és Honecker forró csókja, folyamatosan törte a fejét a „menni vagy maradni” dilemmán. És mást látott a rockturista, akinek a Német Szocialista Egységpárt „rocktilalma” elleni lázadást jelentette minden egyes magyarországi utazás, amikor balatoni nyaralás ürügyén beszerezte betevő beatlemezadagját.
Akinek pedig más küldetése sem volt, csak a megfigyelés: dr. G. A kortanúk között – arc nélkül ugyan – megszólal az egykori Stasi-ügynök is, aki a nagy testvér szemével vizslatta a Balatonnál szabadságukat töltő keletnémet állampolgárok nyugatnémet turistákhoz fűződő kapcsolatait. Az ő alakjával, a kiállítás Stasi-technikákat bemutató szobájával kerekedik ki a kép. Dr. G. elbeszéléséből kiderül többek között az is, hogy néha csak a Balaton-brigád tagjainak puszta szimpátiáján múlt, jóindulattal jelentenek-e a megfigyelt személyről, esetleg leírják-e az egymondatos szemhunyást; „az objektum ellenőrizhetetlenné vált”.
A rendszer meg végül tarthatatlanná. „Azt hiszem, az, hogy a fal leomlott, egy kicsit a Balaton csillogásának is köszönhető” – fogalmaz az egyik tanú. Az interjúk végére válik világossá; ebben egy csepp nosztalgikus múltszépítés sincs.
origo.hu
Hamarosan ismét vissza kell állítanunk az órákat
