Tisztelt Szerkesztőség!

Bolla Zoltánné (Budaörs): Budapest határában lakom, néhány kilométerre egy nagy bevásárlóközponttól. Én is azokhoz tartoztam, akik egész héten dolgoznak, szombaton kocsiba vágják magukat, és egyszerre megveszik, ami egész hétre szükséges, hét közben pedig a legközelebbi boltban beszereztem a családomnak legszükségesebbet, kenyeret, tejet, felvágottat. Most ez a bolt a közelünkben bezárt. A tulajdonos azt mondta, mindenki a bevásárlóközpontban hagyja a pénzét, ő nem tud megélni abból, hogy liter tejeket, hat kiflit vesznek nála. Azon túl, hogy sajnáltam őt, rosszkedvűvé tett, hogy magam is oka vagyok annak, hogy csökkent a forgalma, és nem bérli tovább az üzlethelyiséget. Mi lesz helyette? Bankfiók? „Ajándékshop”? Nem vagyunk szolidárisak a környezetünkben élő és dolgozó kereskedőkkel, és saját magunkkal tolunk ki, mert ha otthon csak egy zacskó pirospaprika hiányzik, nem tudom átküldeni a gyereket a boltba, mert az megszűnt, a bevásárlóközpont pedig csak autóval közelíthető meg. Arra jöttem rá, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy mikor tolunk ki – saját magunkkal.

Kovács Lajos (Budapest): A minap bejelentett újabb válságadóktól hangos a média. A kormány három újabb adóval kívánja a még az előző kormány által összetákolt, hatalmas hiányokkal és lyukakkal elfogadott költségvetést befoltozni. A multicégek persze már verik a tamtamot, mondván, hogy ők aztán milyen sok munkahelyet teremtettek itt az évek alatt. Valóban teremtettek. De közben a nyugat-európaihoz képest valóságos éhbért fizetnek a magyar munkaerőnek, olykor törvényt szegve kizsigerelik, a jogos túlórapénzt nem fizetik ki. Gyakran átcímkézett, romlott, szennyezett, egészségre ártalmas élelmiszer-hulladékokat árulnak, megtévesztve, becsapva a magyar vásárlót. S mióta itt vannak, a hazai kiskereskedelmet elsorvasztották. A húsz év alatt összegyűjtött extraprofitjukból most gond nélkül befizethetnének egy töredéknyit a közösbe. Felháborodások helyett.

Kerti József (egyetemi tanár): Orbán Viktor miniszterelnök többször is emlékeztetett arra, hogy 2002-ben a Medgyessy-kormány politikai bűnt követett el az addig mindenki által betartott megállapodás felrúgásával, nevezetesen, hogy életszínvonal-növelő választási ígéreteinek látszólagos beváltását külföldi hitelekből állta. A tiszavirág-életű osztogatás fedezete egyrészt a polgári kormánytól örökölt mintegy 320 milliárdos forgótőke (ez mai vásárlóértékben legalább ezermilliárdot tesz ki), másrészt a jelentős hitelfelvétel volt. Ez utóbbival újraindult a hetvenes-nyolcvanas években kezdődő és azóta felgyorsuló eladósodás. A következmények alapján e kalandor gazdaságpolitikának kettős indítékát ismerhetjük fel: egyrészt a közelgő 2002. őszi önkormányzati választások megnyeréséhez szavazatok vásárlása, akár rövid életű népszerűségszerzés útján is, másrészt (ettől nem függetlenül) Medgyessy éppen akkor lelepleződő ügynökmúltjának ellensúlyozása és feledtetése. Átmenetileg mindkét számítás bevált. A 2002. tavaszi parlamenti választásokat az MSZP–SZDSZ-koalíció minimális előnnyel tudta csak megnyerni. Ezt a törékeny többséget akarták (és tudták) Medgyessyék stabilizálni az önkormányzati választásokon való nagyobb arányú (végül is kiütéses) győzelem kiharcolásával, elsősorban a népszerűség eladósítás árán való megvásárlása útján. Ez az eladósítás volt a Medgyessy-féle 100 napos program, amely történetesen éppen az őszi önkormányzati választásokig tartott.