Választási győzelem és történelmi lehetőség

Közismertek a 2010. október 3-án megtartott önkormányzati választások eredményei: a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség megsemmisítő győzelmet aratott politikai ellenfelei fölött. A 46,14 százalékos választási részvétel ugyan nem túl magas, de arra pont elegendő, hogy a győztes legitimációja megkérdőjelezhetetlen legyen.
Annak ellenére, hogy a tét óriási volt, nagy küzdelemről ezúttal sem beszélhetünk. A tavaszszal győztes kormánypártok erősek és nyugodtak voltak, az ellenzékiek viszont felkészületlenek és erőtlenek. Úgy tűnik, már a tavaszi országgyűlési választásokon eldőlt minden. Vasárnap a győztesek a már korábban megszerzett előnyös pozícióik megerősödésére törekedtek, az ellenzékiek pedig csak túl akartak esni az újabb – elkerülhetetlen – fordulón. A politikai osztályon belül a képviselők számának csökkenése miatt néhány helyen elszabadultak az indulatok, hiszen a megélhetési politikusok egy részének az egzisztenciája került veszélybe.
A két új parlamenti párt közül az LMP lényegében már a választás előtt megbukott, miután a kopogtatócédulák hiánya miatt jelöltjei nagy része nem is indulhatott a választásokon. A társadalmi beágyazottság nyilvánvaló hiánya könnyen kétségessé teheti a Budapestre koncentráló rövidnadrágos, alternatív, ökoszociális, liberális párt jövőjét. Az SZDSZ-es politikusok nélküli SZDSZ-re – megfelelő befektető hiányában – pillanatnyilag egyre kevesebb a vevő a politika piacán. Önmagért beszél, hogy az LMP a megyei közgyűlésekben összesen két fővel lesz jelen.
A Jobbik eredményei igazolták a párt szervezettségének fontosságát: minden megyében állítottak listát, és 16 megyei jogú városban volt polgármesterjelöltjük is. A Jobbik több mint négyezer jelölttel indult a választásokon, de az MSZP 3700 jelöltjének kedvező területi elosztása mégis sokat segített a szocialisták egyébként katasztrofális helyzetén. A baloldal erkölcsi mélypontjának ékes bizonyítéka, hogy az MSZP jelöltjeinek többsége egyszerűen szégyellte bevallani szocialista voltát. Szórólapok és plakátok ezrein csak hosszas kutakodás után lelhető fel az MSZP elrejtett logója. A választók megtévesztésére irányuló képmutató magatartásnak az egyik magyarázata nyilvánvalóan az a cinikus felismerés, hogy a baloldali jelöltek pontosan tudták: az MSZP színeiben szinte lehetetlen nyerni. De nyilván akadtak olyanok is, akik utólag már nem tartják vállalhatónak az MSZP– SZDSZ-kormányok két cikluson át tartó, szégyenletes, színvonaltalan tevékenységét.
Az MSZP újabb nagyarányú választási veresége megkérdőjelezi a párt létének jövőjét. A szocialistáknak továbbra sincs kommunikálható programja, koherens társadalom- és jövőképe. Nem tudjuk, melyik társadalmi csoport képviseletében kívánnak fellépni, elképzeléseik miben különböznek például az LMP által hangoztatott közhelyektől. Szanyi Tibor szerint a szocialistáknak három sérülékeny csoportra kell figyelniük: a nőkre, a fiatalokra és a cigányokra. Ezenkívül biztosítani kell az intim együttlétekhez szükséges időt is (Népszava, 2010. október 2.). Korábban óvott attól, hogy megijedjünk magunktól, mert minket eredmény nélkül „próbáltak megnyargalni” máskor is. „Mindenünk van: föld, víz, nap… és szorgalmunk, tudásunk” (Vasárnapi Hírek, 2010. szeptember 26.). Talán nem túlzás azt állítani: ezek a gondolatok baloldali bomlástermékek, ezekre csak légvárak építhetők.
A szocialisták köreiben egymásnak ellentmondó nyilatkozatok, dühkitörések és képtelen állítások hangzanak el. Török Zsolt szerint az állampolgárok félnek a kormánytól, Szanyi Tibor a szocialistákat büszke, bátor, tiszta embereknek tartja. Gyurcsány Ferenc az új baloldalról sző merész álmokat, Szili Katalin szerint az MSZP-nek már vége, ezért ki is lépett a szervezetből, és megalapította a Szociális Unió nevű formációt, miközben a Szövetség a Jövőért Mozgalomtól sem búcsúzott el. Mesterházy Attila pártelnök kétségbeesve igyekszik fenntartani az egységes párt látszatát, de a törésvonalak egyre nyilvánvalóbbak.
Érdekes jelenség, hogy azokon a kistelepüléseken, ahol többnyire független jelöltek indultak, magasabb volt a választási részvétel, mint a nagyobb településeken, ahol inkább a pártpreferenciák érvényesültek. Ez lehet a pártpolitika elutasításának egyik első jele is, de ebből önmagában nem vonható le végérvényes következtetés.
Az SZDSZ néhány egykori politikusa liberálisnak vagy szabadelvűnek mondott civil szervezetek mögé bújva próbálkozott meg a túléléssel. Közülük Wittinghoff Tamás, a Budaörs Fejlődéséért Egyesület színeiben polgármester lett, míg Hankó Faragó Miklós ugyanezzel a trükkel Szombathelyen megbukott.
A választások nagy győztese a Fidesz–KDNP-pártszövetség. Fölényére jellemző: a megyei közgyűlésekben mindenütt a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség adja a többséget, de még ennél is jelentősebb tény, hogy a jobboldali polgármesterek szinte mindenütt jobboldali többségű önkormányzati testületekben tevékenykedhetnek, tehát az önkormányzati szinteken korábban meglévő politikai ellentétek ezzel lényegében megszűntek.
A siker részben annak köszönhető, hogy most még a kritikusabb és türelmetlenebb jobboldali választók sem fordultak a kormánykoalíció ellen, egyrészt mert összességében reménytelinek tartották az eddigi intézkedéseket, másrészt meg fontosnak gondolták a teljes felhatalmazás megadását, és Budapest megszabadítását az SZDSZ-hez és az MSZP-hez köthető politikai és gazdasági bűnszövetkezetek húsz éves uralma alól.
A választások kétségkívül egyik legnagyobb eredménye, hogy a főváros megszabadult a Demszky–Hagyó–Horváth-féle liberális „szabadságharcosok” ijesztő mosolyok mögé bújtatott dilettantizmusától. Ugyanakkor a Fidesz téved, ha azt hiszi, nem kell változtatni vagy korrigálni a kormányzat eddigi működésén, mert néhány területen már eddig is sok volt az esetlegesség, a következetlenség.
A Fidesz–KDNP mostani sikereiben kétségkívül jelentős szerepet játszott az is, hogy a kormány, illetve a parlament a választások utáni első hónapokban elsősorban a nemzet szempontjából fontos szimbolikus ügyek megoldására koncentrált. A komoly gazdasági döntések elhalasztásával senki sem szenvedett érdeksérelmet. De Orbán Viktor beszédében már nem titkolta, hogy a neheze még hátra van: úgy kell elkészíteni a jövő évi költségvetést, hogy közben az EU elvárásainak is meg kell felelni. Gyakorlatilag újabb források bevonása nélkül kell megindítani a gazdasági növekedést, és biztosítani az állam működését.
A miniszterelnök a választások éjszakáján kijelentette: „Egy ország számára az legnagyobb siker, ha nemzeti összefogás valósul meg valami mellett.” Hogy ez az optimizmus indokolt-e, és egyáltalán, létezik-e a sokat emlegetett nemzeti összefogás, arra csak a következő néhány évben kapunk választ.
A Fidesz–KDNP-pártszövetség fennállása óta a legnagyobb kihívása elé néz. Ilyen választási eredmények, ekkora társadalmi támogatottság mellett nincs mire hivatkozni: az Orbán-kormány megkapta a kért felhatalmazást, ezért cserébe a polgárok a választási ígéretek betartását és a kormányprogram végrehajtását várják. Nincs mentség és nincs magyarázat: a társadalmi szerződés megköttetett. A politikai jobboldal szabad kezet kapott. Ha az Orbán-kabinet hibázik, akkor a Fidesz könnyen az MSZP és az SZDSZ sorsára jut, Magyarország pedig sodródik tovább délkeleti irányba.
Mert baloldali alternatíva továbbra sem létezik.

A szerző politológus