Zene és túlélési gyakorlat

Merev emberek játszanak merev embereknek merev zenét – ez a legrosszabb, ami csak egy koncertteremben történhet Takács-Nagy Gábor hegedűművész és karmester szerint. Még a legnagyobbak is unalmassá válnak, ha műveik nem kapják meg a hangok mögött rejlő spirituszt – azaz épp a lényeg veszik el. Gidon Kremer is arról ismert, hogy a kompozíciók mélyére ás. Három éve tartó, évente változó műsorú turnéja, a Being Gidon Kremer azonban nem a koncerttermek áhítatát próbálja megteremteni: lazít az íratlan formai szabályokon, önéletrajzi elemekkel átszőtt irodalmi-színházi estet teremt, és ami szokatlan e helyütt: sokszor megnevettet. Zenei tréfákkal, iróniával, öniróniával, továbbá zenekara, a Kremerata Baltica színpadi megmozgatásával, színészi feladataival.
Pampampampam – a nyitányra a nagybőgő diktálta lépésekkel vonul be a zenekar, mintha csak egy cirkuszi műsor kezdődne. Kremer tökéletes intonációval színészi képességeit csillogtatja egy szószéket idéző pulpitusnál, bevezetőjében arról elmélkedik, hogy az emberek mindig úton vannak, de sokszor nem ismerik a célt. Az odafigyelést igénylő komolyságot és a humort mind a zenei programban, mind a prózai részeknél váltja: Eugene Ysaye Gyermeki álmát Rimszkij-Korszakov Dongója, Edward (Teddy) Bor Egy kis éji zenéjének skótos átirata követi, s bár meglepetésre az elején néhány negyedhang arrébb megy, talán ettől is emberi a muzsikustitánként elkönyvelt művész játéka: muzsikája eleven. Aki azért nem tudja kihagyni a ziccert, hogy még a legkonzervatívabb ízlésű hallgatóság szívébe is „tőrt döfjön” Csajkovszkijjal, de még inkább Beethoven „slágerével”, a D-dúr hegedűverseny (op. 61.) egy részletének elegáns, érzelmes, magától értetődően könnyed interpretációjával a szünet előtt. Utóbbi „merényt” kacsintással követi el: Alfred Schnittkét csempészi bele a műbe, önéletrajzi indokkal.
A szünet után Bachtól Dvorákig a zenei program emelkedett, kevésbé derűs, a prózai önvallomásokból pedig kiderül: a szupersztárként irigyelt, hatvanhárom éves Kremer a mai napig az élet alapvető kérdésein filozofál. A gyermekkorból – nagy adag iróniával – felidézi, hogy tizenkét és fél órát gyakorolt a hangszerén, elégedetlen apja kedvében járva, és hogy minden drága holminál értékesebb volt az a talált sárga gomb, amelyet első ajándékaként adott a nagymamának. Banalitásnak tűnő értékelvűség. Kremer hasonlón gondolkodik a muzsikáról is: nem a több mint nyolcvan kiadott lemez, a hírnév, a körítés, a felhajtás számít, hanem az, hogy amit az ember tesz, odaszánással, jelen időben, örömből tegye. És legfőképp szeretettel. Egy magyarnak különösen sokat mondanak Kremer szatirikus közbevetései az egykori kommunista illetékesekről: a lettországi német és zsidó felmenőkkel bíró művésznek háromszorosan bizonyítania kellett a műveletlen és cinikus elvtársaknak „szovjet patriotizmusát”: minden muzsikusverseny túlélési gyakorlat volt neki. A Kremerata a Búcsúszimfónia koreográfiájára, Piazzolla tangójának szívfacsaró átiratával szállingózott el a színpadról. Legvégül Kremer, aki gyerekként pincér szeretett volna lenni. Szerencse, hogy mégis a családi hagyományt követte.
(Being Gidon Kremer – Egy művész tündöklése és bukása. Kismarton, Esterházy-kastély.)