A gazdasági alkotmányozás kihívása

A készülő új alkotmány az emberi és állampolgári jogok terén minden bizonnyal megismétli majd – legföljebb más szavakkal – mindazt, amit az 1989-es is tartalmaz, megerősíti azokat a kötelezettségeket, amelyeket a Magyar Köztársaság a különböző nemzetközi szervezetekkel kötött szerződésekben magára vállalt. Gazdaságpolitikai tekintetben azonban hozhat, s remélhetőleg hoz is majd újdonságokat, annak ellenére, hogy az alaptörvény és a mindennapok gyakorlata között bonyolult, áttételes kapcsolat áll fenn. Ezért aztán a legbölcsebb alkotmányozók sem képesek egy csapásra rendbe tenni a gazdaságot, mint ahogy a szociálpolitika, a külpolitika, az egészségügy vagy a közoktatás problémáit sem. Az úgynevezett szakpolitikákat ugyanis a kormánynak kell végrehajtania, erre kap felhatalmazást a választóktól.
Ha a jogi alapok szilárdak és megbízhatók, és a törvényhozók figyelembe veszik az Alkotmánybíróság döntéseit, az kihat a gazdasági életre is. A mulasztásokért magas árat kell fizetni. Súlyos következményekkel járt, hogy az 1994-ben, Horn Gyula miniszterelnöksége idején kezdődött alkotmányozási folyamat végül 1998 tavaszán kudarcba fulladt. Pedig az erre a célra létrehozott, neves szakemberekből és a pártok képviselőiből álló bizottság figyelemre méltó módosításokat indítványozott a parlamentnek olyan kulcsfontosságú területeken, mint a Magyar Nemzeti Bank jogállása, az adózás és a pénzügypolitika alkotmányos keretei. Másfél éve Bihari Mihály, az MSZP egykori képviselője, az új alkotmányt előkészítő bizottság elnöke beszélt erről e sorok szerzőjének: „Ha akkor érvénybe lép az alkotmánytervezetünk, amely már az Alkotmánybíróság értelmezési gyakorlatából sok mindent tartalmazott, jóval kiszámíthatóbb lehetett volna a későbbi kormányzatok pénzügyi politikája. Az alkotmány nem a gazdaságot irányító törvény – azt úgynevezett feles törvények és kormányzati döntések határozzák meg –, de alkotmányos kereteket és garanciákat jelenthet a gazdaság szereplői számára, kihathat a később bekövetkező fejleményekre, illetve a válságra való tekintettel jelentősége lehetett volna.”
Ismeretes, hogy a képviselők kétharmados többségét maga mögött tudó Fidesz–KDNP-kormány és az Alkotmánybíróság konfliktusa épp a gazdasági alkotmányozás terén bontakozott ki váratlan erővel. Az ellenzéki pártok a végkielégítések elvonása ügyében az Alkotmánybíróság védelmére keltek a kormánnyal szemben, támogató tüntetéseket szerveztek, a demokráciát és a jogállamot fenyegető veszélyt kiáltottak. Miután azonban az Alkotmánybíróság, ahová e tárgyban kilencvenegy beadvány érkezett, visszaküldte a parlamentben a nagy összegű végkielégítések megadóztatásáról szóló törvényjavaslatot, a többség módosítva újra elfogadja. Ezt már remélhetőleg jóváhagyja az Alkotmánybíróság, ugyanúgy, mint a nyugdíjpénztár-választás szabadságáról október 25-én elfogadott törvényt, amelynek jelentősége kulcsfontosságú az államháztartás egyensúlya, illetve a jövő évi költségvetés szempontjából.
Az Alkotmánybíróságnak el kell ismernie a kétharmados parlamenti többség felhatalmazását a gazdasági alkotmányozásra. A testületnek tekintettel kellene lennie a gazdasági kényszerhelyzetre és a közakaratra. Hiszen ami a gazdaság szabályozását, illetve az ellenőrzésére hivatott, a parlamenti többség által felügyelt intézmények jogkörét illeti, az Alkotmánybíróság kompetenciája inkább a jogalkotás technikáját érinti, azaz inkább formai, mint tartalmi.
Úgy tűnik, hogy a hatályos alkotmányhoz kötődő gazdasági jogok nehezen feloldható ellentétbe kerültek azzal a társadalmi és gazdasági válsággal, amelynek leküzdését a kormány, illetve a Fidesz– KDNP még most is elsöprő többségben lévő hívei mindennél fontosabbnak tartják. Lehet ugyanis jogi fogást találni a parlamenti többség döntésein, de nem állíthatjuk, hogy a gazdaság jogvédői mögött tömegek sorakoznának fel. A közvélemény nem támogatja a nagy összegű, érdemtelenül igényelt végkielégítések kifizetését, nem helyesli, hogy az MSZP–SZDSZ-kormányok tisztségviselői nagy összegekkel kistafírozva távozzanak tisztségükből, miközben még az állammal szerződött vállalkozók is hiába futnak a pénzük után úgy, mint például a Megyeri híd alvállalkozói. Vigyázni kell azonban arra, nehogy a jogos szankciók a szociális demagógia lejtőjére tévedve indokolatlan megtorlások formáját öltsék, hiszen a szükség törvényt bont politikai logikája rendkívül kockázatos. A XX. századi magyar történelemben számtalan, szörnyű visszaélésre és esztelen pazarlásra került sor, amikor a „szent cél érdekében” hatályon kívül helyezték a formális jogot, amelynek jelentősége felmérhetetlen. A végkielégítések ügyében a kormánynak mindenképpen figyelembe kell vennie az Alkotmánybíróság határozatát, azt a jogelvet, hogy inkább hagyjunk futni száz bűnöst, mint hogy egyvalaki ártatlanul bűnhődjön. Itt összesen csaknem egymilliárd forintról van szó, ennyi forog kockán a Fidesz–KDNP választási ígéretén kívül. Elismerem, hogy a tét nem csekély, de azért nem akkora, hogy érdemes lenne miatta kockáztatni a jelenleg még hatályos 1989-es alkotmányra épülő jogrendszer stabilitását.
Más a helyzet a nyugdíjkérdéssel, mert ott nincs hová hátrálni. Már húsz éve, a rendszerváltás idején is sejteni lehetett, hogy idővel a magyar társadalom legsúlyosabb problémája lesz. Akkor is nyilvánvaló volt, hogy nem tartható fenn tovább a társadalombiztosításnak az a rendszere, amit a létező szocializmusból örököltünk. De az átalakított, három pillérre, azaz állami nyugdíjalapra, a kötelezően és az önkéntesen választott magánpénztárakra épülő nyugdíjrendszer, amit még Horn Gyula kormánya vezetett be 1998-ban, nem vált be. Itt az ideje, hogy végre tisztázzuk: kinek az érdekeit szolgálta a három pillér? A nyugdíjasokét? Az államét? A magánnyugdíjpénztárakat fenntartó, az alapokat kezelő bankokét? Ehhez képest kell majd eldönteni, hogy mit tartalmazzon majd a nyugdíjrendszerről az új, gazdasági alkotmány.
Azt pontosan tudjuk, napjainkban mi a magyar gazdaság, a költségvetés érdeke: az, hogy forrásokhoz jusson anélkül, hogy a deficit növekedne. Azt viszont, hogy mi jó a különböző korosztályokhoz tartozó aktív dolgozóknak, és miként érinti őket az, hogy a kormány tizennégy hónapon át átirányítja a járadékokat a kötelezően választott nyugdíjpénztáraktól az állami nyugdíjalapba, még mindig nem lehet tudni. Minden attól függ, milyen intézkedéseket hoz a továbbiakban az állam, kárpótolja-e az átlépésre buzdított pénzári tagokat, hogyan alakul a magyar gazdaság fejlődése és a világgazdasági helyzet, kilábalunk-e végre a válságból stb. Matematikában ezt nevezik sokismeretlenes egyenletnek. Egy biztos: ha a legnagyobb magyar ellenzéki párt, a tolvajt kiáltó MSZP és a gazdasági jogvédők népszavazást kezdeményeznek nyugdíjügyben, megjósolhatatlan, hogy az Országos Választási Bizottság, illetve az Alkotmánybíróság mintegy másfél-két év múlva jóváhagyja-e a beterjesztett kérdéseket. Addig még a 2011 tavaszára ígért alkotmány is életbe léphet, mely a Donáti utcában székelő testület számára is egészen új helyzetet teremt.

A szerző újságíró