A lelki és szellemi egészség alapozása

A kis Albert feje nyújtott alakú volt és Pauline aszszony aggódott, rendellenességre gyanakodott. Beszélni is nehezen kezdett ez a zárkózott kisgyerek. Visszahúzódó, ámbár robbanékony is volt, akár a tűz, Maja húgát egyszer jól fejbe csapta valami kugligolyóval. „Einstein, magából soha nem lesz semmi!” – mondta az egyik tanára.
Mind ilyenek vagyunk, tele ellentétes tulajdonságokkal, és a startnál nem tudható, mi lesz belőlünk, majd hamarost átörökítünk egy sor jó és vacak tulajdonságot az utódainkra. Ha nem lesz is gyerekeinkből zseni, azért mi csak reménykedjünk! Hiszen volt eset, amikor Einstein is elhasalt a műszaki főiskola felvételijén.
Ám ha szenvedélybeteg lesz a gyerek, vagy más lelki megroggyanást látunk, akkor itt az ideje a komoly önvizsgálatnak: hol rontottuk el?
A vitában hozzászóló F. Földi Ritának igaza van, amikor a szenvedélybetegségeket tünetnek tartja, és miközben végigfuttatja gondolatait és tollát életkori sajátosságokon, környezeti hatásokon – családi neveléstől a médiáig – a mögöttes okok feltárását hangsúlyozza. (Magyar Nemzet, 2010. október 28.)
De a kérdést lelkiismeretünk mindig felteszi: hol rontottuk el?
A mi Albertjeinkről van szó, a gyerekekről és fiatalokról, akik talán zseniálisak lesznek, talán szenvedélybetegek, talán időszakosan mindkettő, kívánságom szerint persze legyenek inkább kiegyensúlyozott, értelmes polgárok. Amennyiben még pólyás korukban (divat még a pólya egyáltalán?) rontottunk el valamit, akkor az a biztonság megadása körüli vétkünk, mulasztásunk. Akkor az ősbizalom kiépítését hiányosan tettük.
Meggyőződésem, hogy sok mai gyerek azért nyugtalanabb, idegesebb, azért van köztük több diszlexiás, diszgráfiás, asztmás, hiperaktív, azért csábíthatja őket jobban az alkohol és a drog, mert sokukból hiányzik az a mélységes, alapvető biztonságérzet, amely a régebbi generációkban még megvolt. Mert ez a biztonságérzet nem egyéb, mint kiváló és stabil gyökérzet a tudatalattiban. Acélbeton alap a későbbi pszichikus építkezéshez. A lélek immunrendszere. Segít kibírni a későbbi megpróbáltatásokat. Mi több, a frusztráció-agresszió megjelenésekor a gyerek képes lesz talán, ha minden jól megy, düheit, éles, bátor, forró, rámenős energiáit, tehát agresszióit konstruktív és morálisan helyénvaló cselekvésekbe befektetni és ezzel levezetni.
A frusztráció-agresszió kapcsolatának rossz értelmezésével először Amerikában találkoztam. A hetvenes években egy gazdag család uszodája mellett fiatal hölgyek kerti székeken ültek, beszélgettek. Gyerekeik odébb azt játszották, hogy amit mozdítani bírtak, azt beledobálták a vízbe. Fokozódott az indiánüvöltés meg az elragadtatottság, miközben a fürdőköpenyek és fürdőlepedők lebegtek a vízen és süllyedeztek lassan a tarka papucsok. Szeme se rebbent az anyáknak. Tűrték az üvöltést. A szülői értekezleten már a fejükbe vésték az akkori divatos felfogást: el kell fogadni a gyerekek természetes törekvéseit, ne akadályozd, ne frusztráld őket, mert akkor agresszívak lesznek.
Közben eltelt néhány évtized. Mi az eredmény? Ha egyenes összefüggés nincs is az uszoda melletti tombolás meg az amerikai iskolákban lezajló fegyveres támadások között, de a frusztráció-agresszió rossz értelmezése mégiscsak közös nevező. Mert az igaz, hogy a frusztrálás agressziót kelt, néha látványosan, máskor elfojtva és besuvasztva a szőnyeg alá, ahol tovább bomladozhat. Csak hát nevelés nem létezik frusztrálás nélkül, ennek nyomába agresszió támad, így agreszszió nélkül sem létezik nevelés. A gyerekek spontán vágyát és lendületét akadályozni kell, rászoktatni erre, arra, leszoktatni emerről, amarról. És ideje meggondolni azt is, hogy nem mindenfajta agressziót kellene ördögtől való rossznak tartani. Ne tessék homlokot ráncolni, mert igenis érdemes az agressziót legalább egyszer értékítéletektől mentesen szemügyre venni. Másképp, azt hiszem, sose fogjuk tudni megfelelően „kezelni”.
A latin „aggredi” szó annyit jelent, mint nekifogni, hozzálátni, megragadni. Minden indításhoz kezdő energia kell a Nagy Bummtól kezdve a tavaszi rügyek kipattanásáig vagy a szülésig. És még a kapcsolatok építése se megy kezdő agreszszió nélkül, amely lehetőleg árnyalt, finom, rejtett. Motiváció és szándék, erkölcsi és morális attitűd meg a cél fogják eldönteni, hogy végül is „jó” vagy „rossz” minőségű lesz-e az agresszió. Nem is szólva arról, hogy ennek a rosszhírű tulajdonságnak, az agressziónak a teljes hiánya valamely személyiségben elég kínos dolog. Azt jelentheti, hogy az illető képtelen az önvédelemre, az utódvédelemre, bármely bátor tettre, a jogtalanságok hárítására és a konstruktív bírálatra.
No de hogyan lehet bánni az agresszióval? Alapozni ehhez is, mint annyi máshoz, csecsemőkorban kell. Ekkor alakulnak ki idegrendszerünkben azok az utak és ösvények, amelyek meghatározzák, hogy később miként reagálunk majd a stresszhelyzetekre. Ütéssel? Tanult modorral? Halk szóval? Iróniával? Mindenesetre vannak lehetőségek. S hogy melyik ösvényt választjuk, az részben hozzájárul a szenvedélybetegségek és az antiszociális viselkedések kialakulásához. Most itt mondhatnánk tetszetősen és lehengerlően, hogy nagyon kell szeretni a csecsemőt, csakhogy a szeretet önmagában nem elég, mert túl sok minden megbújhat mögötte. Lélekuralmi éhség, birtoklási vágy, kihasználásra való törekvés is meglapulhat a szeretet mögött ragadós vattacukorba csomagolva, ezért inkább most ne használjuk ezt a fogalmat.
Amit okvetlenül meg kell adnunk a csecsemőnek, az a biztonság, kétszer aláhúzva, és az érzelmi elérhetőség. A szülői, felnőtti jelenlét önmagában kevés. Kevés, ha a gyes idejét töltő szülő testi mivoltában naphosszat otthon van, miközben érdektelen, unott, empatikusan nézve csak tapló. Nem érti meg a gyerek jelzéseit, hiszen a sírás minősége különféle kívánságokra utalhat. Nem tudja szabályozni a gyerek állapotát, amire az még nem képes. Szabályozni, biztonságot adni karbavétellel, éhség- és szomjúságcsillapítással, meleggel, tisztasággal, dünnyögéssel, az érintés kellemességével el kell találni, mire van épp szüksége, „végigzongorázni” gondolatban a lehetőségeket. S vannak megmosolyogtató, ám értelmes kompromisszumok, amelyek szükséghelyzetből is adódhatnak. Férfi ismerősöm, miközben éjszaka le s fel sétált síró pólyás gyermekével, halkan eldünnyögte neki, amivel épp foglalkozott, az egyetemi jegyzetekből a nehéz villamosság tételeit. A nyugodt hang, az arc érintése arccal, a szemkontaktus, az érzelmi jelenlét megvolt. Az erősebb teremtmény nyugalmat áraszt és biztonságot. Többek között ezért is nagyon fontos az apai jelenlét! Az anya szerepét közhelyszerűen ismételgetjük, jelentőségét kívülről fújjuk, ez rendben van. De vajon az apa érzelmi elérhetőségét miért hangsúlyozzuk olyan ritkán? Pedig az legalább annyira fontos, sőt, manapság talán fontosabb, mint régen, különösen, ha az agresszió és biztonság témán gondolkozunk.
A gyerekek öröklött indulati késztetéseit, vagy a frusztrálás kiváltotta düheiket „iskolázni” kell otthon, körülbástyázni modorbeli gátakkal és gesztusokkal. Ez a jól szervezett családokban megtörténik, ott ahol még tudják, hogy a család hierarchikus rendszer. Ennek felső szintjén áll apa, az anya és a „beosztottak” a gyerekek. A negyedik parancs érvényes, meg az engedelmesség is. Az értékkáosz szükségszerűen ott jelenik meg és akkor, ha elkezdik alulértékelni a rendet, a fegyelmet, az adott szó betartását, a tiszta beszédet, ahol a szabályokat, a tilalmakat, a feladatokat komolytalanul kezelik. Nálunk meggyöngültek a felsorolt elemek és csak abban bízhatunk, hogy nagyon sok családban szívből kívánják ezek megerősödését, s valóban sokan vannak, akik szilárdak, erősek és tudnak belül is építkezni.
Ne feledjük: szerfölött mások a káros függésben élők és a mentálisan éppen megroggyantak. Másfélék a tüneteik, az ezek mögött meghúzódó családi örökségek és a társadalmi okok. Van azonban közös vonásuk is: nehezen vagy sehogyan sem képesek alkalmazkodni a világ bonyolultságához. Úgy tapasztalják, hogy nincsen módjuk bizonyítani. Latba vetik hát az önpusztítást: talán valaki sírni fog, talán valakinek fájni fog, talán valaki végre szeretni fog. Tudjuk, hogy ezek így fals lépések, nem megoldások, de hát éppen ez náluk a kezdő baj: a valósághoz így „alkalmazkodnak”. Aztán egyszer csak felállnak a sziklára, mint Ádám a Tragédiában, úgy érzik, végigélték a kudarcok sorozatát, köszönik szépen, elég volt.
Akinek személyiségét csecsemőkorában biztonságadással jól megalapozta a szülő, az sosem lép fel a sziklára. Azon aligha tud úrrá lenni az önmegsemmisítés gyönyöre. Tudat alatt, amely tájék százszor erősebb és több, mint a tudatos én, visszavonhatatlan erővel érzi és „tudja” az egykori pólyás, hogy szeretve van. S ehhez nem is nagyon kell bizonyítanunk neki semmi különöset: csak létezni, lenni.

A szerző író, pszichológus

A vita eddigi hozzászólói: Topolánszky Ákos (Hazánk állapota a szenvedélybetegségek tükrében, október 15.); F. Földi Rita (Szenvedélybetegség: a társadalom kórtünete, október 28.)