Az utolsó világklasszis

A mai nagyváradi gálamérkőzésen nem lesz ott, vasárnap Mezőkövesden ül majd az NB II-es Vecsés kispadján Détári Lajos. A hétszeres világválogatott játékosnak még vannak edzői ambíciói, bár már ő maga sem hiszi, hogy valaha igazán berobbanhat.

Deák Zsigmond
2010. 11. 22. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Melyik a kedvenc világválogatottbeli fellépése? Mert akadt egypár, a statisztikák szerint hat – fordultunk a 47. évét áprilisban betöltött egykori klasszishoz.
– Tévedés, hétszeres világválogatott vagyok, ennek számít a szentpétervári Goodwill Game-fellépés is. Focizhattam együtt Maradonával, Platinival, Matthäusszal, Sztojcskovval, Carecával és a többiekkel. Vagy éppen tétért ellenük. Részt vettem a százéves angol futballszövetség gáláján, Zico, Cabrini, Blohin, Hagi búcsúmeccsén.
– Ám öntől senki sem köszönt el.
– Nálunk nem divat, talán Bene Ferencnek szerveztek 1975-ben egy búcsúmérkőzést, azóta nem. Számomra szép gesztus lett volna, de végül nem valósult meg.
– Pedig abban nincs vita, hogy ön a magyar labdarúgás utolsó, vagy ha optimisták akarunk lenni, legutóbbi világklasszisa. Sok nagy meccset játszott, sok szép gólt rúgott, de melyik a kedvence? A közvéleményben az osztrákoknak lőtt 1985. tavaszi, bécsi vb-selejtezős találat, a lengyelek elleni szabadrúgás, vagy a Frankfurt 1988-as Német Kupa-diadalt érő bombája maradt meg.
– Pedig utóbbi egy szokványos szabadrúgás volt, lőttem olyat éppen eleget. A lengyelek elleni viszont tényleg különleges, egyszer, ha sikerül. Nehéz a leget kiválasztani a sok közül, hiszen a jelentősége is számít, de ha mégis kell, ’85 márciusában Tatabányán 3-0-ra nyertünk a Honvéddal, és az egyik gól előtt kicseleztem az ellenfél egész csapatát, úgy lőttem a hálóba.
– Akad hiányérzete játékos-pályafutásával kapcsolatban?
– Igazán nagy csapatnál nem játszhattam, pedig aláírt előszerződésem volt a Barcelonával, a Milannal, a Juventusszal. Ám megnyugvással tölt el, hogy nem rajtam, a tudásomon múlott. A legfiatalabbként tudtam kimenni Magyarországról, de nem adtak el, csak négy évre kölcsönbe „lízingeltek”. Amikor 1993 januárjában jelentkezett értem az akkor csúcson lévő Sampdoria, öten-hatan tartották a markukat, a Honvéd, a Frankfurt, az Olimpiakosz, a Bologna, az Ancona… Ekkor jöttem vissza a Fradiba. Azért Görög- és Olaszországban sztárként kezeltek, az újságok a nevem elé írták: világklasszis magyar.
– Ehhez képest nem érzi szakadéknak, hogy edzőként jelenleg Vecsésen osztja az utasításokat az NB II Keleti csoportjának 10. helyezettjénél? Bár azt sejthette, hogy edzőként nem lehet világválogatott…
– Nem érzem szakadéknak, tisztában vagyok a magyar viszonyokkal. Dolgoztam a BLSZ I-ben vagy a megye I-ben is, és a játékosokkal mindig jóban voltam, vagyok. Egy külföldinek persze megmagyarázhatatlan, egy ilyen tudású volt futballista miért nem kap komoly szerepet a magyar labdarúgásban, de ebben a közegben levágják a fejét annak, aki kilóg a sorból.
– Azért ön sem az a konfliktuskerülő típus, vagy nyolc év alatt tizennégy csapat nem sok kissé?
– Lehet, de Nyíregyházán, a Honvédnál, Tatabányán kitöltöttem a szerződésemet, Szombathelyen Bíró Péter nem akart fizetni, Sopronban megszűnt a klub. Siófokról menesztettek, de ezzel nincs gond. Azzal inkább, hogy külföldön azt tanultam, egyenrangú félként kezelik az edzőt a tulajdonosok, itthon viszont nem ezt tapasztaltam.
– Diego Maradona vagy Lothar Matthäus sem volt akárki, ám a kispadon messze nem olyan sikeresek, mint a gyepen, és ez erősen hasonlatos az ön karrierjéhez.
– Nem hiszem, hogy Maradona sokat foglalkozott volna szakmailag a labdarúgással, ő ösztönös zseni, akinek edzőként nincs döntési rutinja, ahogy azt az idei vb-n is tapasztalhattuk. Részben ez vonatkozik Matthäusra is. Én viszont tizenkét évet töltöttem külföldön, ezalatt mindent leírtam magamnak, főképp a fizikai felkészítésről. Elvégeztem az iskolákat, megszereztem a licenceket, noha ezek önmagukban semmit sem érnek, csak keretet adnak. Még nem kerültem olyan klubhoz, ahol nagyot alkothattam volna, általában tűzoltónak hívtak.
– A válogatott mellé a szövetségi edzői posztra is?
– Leo Beenhakkert emlegették kapitányként, azt tervezték, hogy mellette igazán beletanulok a szakmába, és majd az örökébe léphetek. Aztán ő nem jött, helyette Bozsik Petivel már csak átmeneti megoldást alkothattunk, nekünk nem mondhatták meg, milyen összeállításban játszassuk a csapatot. Csalódott voltam, hogy velem együtt Bozsikot, Róth Antit, Nyílt, Szokolait, Magyar Zolit el lehetett küldeni.
– Nyilasi és Róth azóta visszatért az MLSZ-be, Détári miért nem?
– Mert nem hívtak, és ha akartak, már rég megtették volna. De boldog vagyok Vecsésen is.
– Nincs üldözési mániája?
– Inkább véleményem van, amit kimondok, ahhoz nincs tehetségem, hogy kirúgnak valahonnan, és egy hónap múlva már máshol dolgozom. Van bennem ambíció, bár egyre kevésbé bízom benne, hogy kapok komoly feladatot.
– Apropó, üldözés! Nemrég citromos sörrel a kezében fotózta le egy bulvárlap egy benzinkútnál, azt írva, hogy utána kocsiba szállt.
– Úgy látszik, már követnek is, pedig nem vagyok Robert De Niro, Diana hercegnő vagy celeb. Remélem, az újság sok pénzt félrerakott, mert megtettem a szükséges lépéseket. Mindig vállaltam, amit csináltam, de azt nem fogom, amit nem. A sörről annyit, Frankfurtban elhűlve figyeltem Smolarekéket, ahogy ittak a csapatbuszon, és mondták, errefelé nem tiltják, ha a pályán minden rendben van.
– Gondolom, szombaton ott lesz a NAC-gálán Nagyváradon, egykori edzősködése helyszínén.
– Kardos Józsi telefonált most csütörtökön, hogy ugye jövök, mondtam neki, hogy nem hívtak…

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.