Szabó Tibor festőművészhez megyek Nyíregyházára. Festmények, fotók, emlékek tárháza a maroknyi műterem. Az egyik polcon Varga Zoltán ajándéka, egy futball-labda, a neves játékos elhalványuló soraival.
– Az idei naptár, amelyet Bugya István költő barátommal csináltunk – egy vers, egy kép hónaponként –, már-már a misztikus határán van – mondja vendéglátóm. – Küldtem belőle egyet Zolinak is. Még nem tudtuk, milyen évünk lesz, amikor az április hónaphoz a Halottak faluja című festményem került. „Tibi, milyen kép ez? – kérdezte. – Hogy jön a halottak faluja áprilishoz?” Azt válaszoltam neki, hogy: „Zoli, nem tudom.” És áprilisban halt meg…
Kettejük barátsága a futballra épült. Szabó Tiborról azt mondták: olyan játékos volt, mint az újpesti Göröcs. Technikás, akiért érdemes volt meccsre járni. És nem számított, hogy melyik osztályban futballozott.
– Zoli nekem olyan, mintha testvéremmé vált volna – hallgatom a vallomást. – Nem tudott olyat mondani, amellyel ne azonosultam volna. Kevés ember volt rám ekkora hatással. Nagyon hiányzik.
Szabó Tibor megjárta a hadak útját. Tizenhét éves volt, amikor – a nemzetőrök kérésére – felírta a nyíregyházi dohánygyár falára, hogy: „Független Magyarországot akarunk, oroszok nélkül”, s ez a tette elsodorta a világba. Az egyik nyomozó – civilben futballista – tudtára adta, hogy legjobb, ha elhagyja az országot. Németországba, Münchenbe került, ahol alkalmazott grafikát tanult. Közben futballozott. Aztán hazajött 1963-ban, mert ráébredt, hogy élni csak itthon tud. Az várt rá, ami a többiekre, akik hazamerészkedtek: bizalmatlanság és megfigyelés. Rendszeresen jelentkeznie kellett. Kitanulta a szitanyomást, amely évekig tisztes megélhetést jelentett. Sportmezek festésére, zászlók készítésére pazarolta a tehetségét. Lepergett néhány év, amíg a hetvenes évek elején egy kiállításon is bemutatkozhatott. Nagykállón élt barátja, Ratkó József költő szervezte meg Szentendrén (és később a Fészek Klubban) a tárlatot. Az esemény rangját növelte, hogy a megnyitón mutatták be a közönségnek Günter Grasst, a későbbi Nobel-díjas német írót, aki a város vendége volt. Amikor megkérdezték Szabó Tibort, mikor kezdett művészettel foglalkozni, azt felelte: kétéves korában. Közben arra is fény derült, hogy nagyszerűen tudja utánozni híres emberek aláírásait.
– A gödöllői kiállításomon éppen Kossuth és Petőfi aláírását reprodukáltam – mondja a művész –, amikor odajött hozzám egy orvos, bemutatkozott, és azt kérdezte, bemennék-e a kórházukba, hogy felvételt csináljanak az agyamról… Azt válaszoltam, hogy nem vagyok beteg. Elmagyarázta nekem „szakmailag”, hogy az agy képtelen átállni ilyen rövid idő alatt egyik aláírásról a másikra; nem tudja feldolgozni a kívánt képet. Nem mondta ki, de arra célzott, hogy valami rendellenesség lehet a dologban. Nézze – jegyeztem meg –, beleolvastam a grafológiába, tiszteletben tartom, de én az írásból mást olvasok ki, mint amire maga gondol. És ebben maradtunk. Az írás ugyanis a legnagyobb híradás egy ember személyiségéről.
Szabó Tibor adottságát ismerik a környéken. Kimegy Tiszadobra, leül egy asztalhoz, s máris ott terem két gyerek, s egyikük azt kéri, írjon egy Arany Jánost a barátjának, mert ő még nem ismeri a költő aláírását. És a festő örömmel megteszi.
– Mikor jött rá erre a képességére?
– Azt hiszem, már negyedikes koromban aláírtam édesapám nevét, és nem tudták megmondani, melyik az övé. A magyartanárom viszont, aki a frontról jött haza, azt mondta: „Azért majd vigyázz ezekre a dolgokra!”
– Először látja Zola aláírását: a következő pillanatban már képes arra, hogy pontos másolatát adja? Vagy valóban kell egy rövidebb-hosszabb idő, amíg a kézjegyet feldolgozza?
– Az az igazság, ha nem érdekel a személyisége, akkor nem megy.
– De ha szereti mondjuk Maupassant-t, akkor…
– És ha látom valahol az aláírását, akkor megtanulom. Nem tudom persze, hogy nevezhető-e ez tanulásnak, de az biztos, hogy némelykor teleírok oldalakat addig, amíg megjegyzem a jeleket.
– S ha megjegyzi, ez meg is marad, mint például egy vers?
– Valószínű, hogy a gödöllői orvos is ezt akarta tudni: lehet-e memorizálni az aláírásokat? Hogy van az, hogy én, mint általában minden ember, elfelejtek bizonyos dolgokat, ezt meg nem. Egyszerűen megmarad bennem. S ha kell, előjön. Most például rágondoltam Széchenyire…
Vendéglátóm már rajzolja is a gróf betűit, s közben magyaráz:
– Nagyon érdekes az S és a z, ahogy a kettőt kapcsolja. Tudniillik az ad az egésznek lendületet.
Németország kerül szóba. Arról faggatom, hogyan tanulta meg a nyelvet. Elmondja, hogy temetésekre is járt, mert a papok szépen artikuláltak, s ez segítette a kiejtését. Egyszer megkérdezték a gyászolók: „Ki maga, és mit keres itt?” „Ma három temetésem van” – felelte. Nem értették, de addig-addig társalogtak, amíg kiderült a szándék, és a végén meghívták a halotti torra, amit nem fogadott el.
– Kinek az aláírásával bajlódott sokat? – tudakolom.
– Felkeresett egy ügyvéd, Horthy nagy tisztelője, és arra kért, reprodukáljam a kormányzó nevét – mondja. – Nem tudtam, hogy az aláíró hogyan kezdi. Aztán rájöttem, hogy a félig kész H betűből húz egy vonalat – mutatja –, s erre építkezik. Végül pedig a másik h-t is hozzáköti. Addig gyakoroltam, amíg megfejtettem. Nemrégiben valahol láttam a kézjegyét, s ez megzavart, mert más volt, mint amit lemásoltam. Kiderült, hogy kétféle Horthy-aláírás van. Vagy itt van például Kölcsey szignatúrája, ahogy áthúzta a K betűt. Erre is rá kellett jönnöm, mert egy lendülettel kell csinálni. Bartók B betűjével is elég sokat vesződtem. Úgy vagyok azokkal, akik fontosak nekem, hogy addig nem nyugszom, amíg nem tudom pontosan visszaadni a kézjegyüket.
Szabó Tibor elmeséli, hogy a lánya elvitte hozzá a barátnőjét, aki egy biztosítótársaságnál dolgozik, és arra kérte, vessen össze két kézjegyet. Nem merik ugyanis kifizetni a pénzt az illetőnek, mert szerintük a két aláírás nem egyezik. A festő ránézett, és kijelentette, hogy igenis egyezik, majd levezette nekik, hogy miért. Kényszerhelyzetben vagy különböző lelkiállapotban másként ír az ember, mint nyugalomban.
– Ady Endre aláírása sem egyszerű – folytatja vendéglátóm. – Rendkívül gyors írás. Öt-hat mondattal előbbre jár a gondolkodása, mint a kézjegye. A fizikai tevékenység nem tud lépést tartani a mentálissal.
És újfent serceg a filctoll a papíron. Furcsa érzés a költő autogramját ilyen formán, „élőben” megtapasztalni. Elképzelem, amint Ady szürke szemével, rövidlátón, ahogy Dénes Zsófia írta, „félig hunyt szemmel, elhúzott, grimaszos szájjal, nikotinsárga ujjal az asztal szélén” papírra veti a verset, s aztán aláírja. S vajon Szabó Tibor mit érez olyankor, amikor ki tudja, hányadszor kanyarítja alá a költő nevét?
Különös pillanatokat is átélt, merthogy híre mehetett ebbéli képességének. Még Münchenben történt – hallgatom a visszaemlékezését –, hogy kétezer márkát ajánlottak egyetlen hamisításért, miközben havi ösztöndíja háromszáz márka volt. Kétezer márkáért már autót lehetett kapni! De nem vállalta. Eszébe sem jutott, hogy ilyen csalásra adja a fejét. Ugyanakkor nem tagadta meg például Ratkó József gyermekének a kérését, aki azzal fordult hozzá, kanyarítsa alá az iskolai értesítőben az édesapja nevét. De figyelmeztette őt, hogy nem csinál ebből gyakorlatot.
– Utána én Ratkó Jóskával tisztáztam a dolgot – kapom a magyarázatot. – Válaszképpen közölte a helyi könyvtár helyettes igazgatónőjével, hogy ha őt magát nem tudják elérni, Szabó Tibor bármikor aláírhatja a nevét.
A képek történetéről beszélgetünk. Megtudom, hogy amikor hazajött Németországból, találkozott Nagykállóban egy ballonkabátos emberrel, aki németül húsz forintot kért tőle. „Miért nem beszélsz magyarul?” – kérdezte Szabó Tibor. „Mert szégyellem magam a hölgy előtt” – hangzott a válasz. Szabó Tibor első feleségével – aki korán meghalt – együtt dolgozott a dekorációban. Az elmegyógyintézet igazgatója elmondta, hogy nem tudják a férfi nevét, és ez volt az első alkalom, hogy megszólalt. 1945-ben, amikor a német katonák a környéken vonultak, a sebesülése miatt hátramaradt, végül pedig a településen ragadt. Évek múltán emlékezetből festette le a művész a férfit, ahogy bandukol az úton. A háttér lekopaszított fái a magányosság érzését keltik a szemlélőben.
Az aláírásokra terelődik ismét a szó.
– Megkérdezték, hogy kinek a kézjegyét tartom a legkülönbnek, s én a következő nevet írtam le…
A papírról Johannes Paulus, azaz II. János Pál nevét olvasom ki.
– Amikor a pápa itt járt, mielőtt ellátogatott Máriapócsra, a kápolnában pihent le, ötven méterre a műhelyemtől. Én meg mentem vissza dolgozni. Állítom, mintha megszűnt volna a gravitáció. Ilyet még nem éreztem. Istenem, hogy lehet ez? – tettem fel a kérdést. Olyan volt, mint mikor egy jó zeneművet hallgat az ember, és a világ magához öleli. Azt mondtam magamban: ez az ember olyan tiszta, mint a kristály. Makulátlan. És ebben az állapotban úgy írtam le a kézjegyét, ahogy láttam valahol, emlékezetből. Úgy jött ki belőlem, hogy még helyes is volt. Ezek után fogalmaztam meg a kérdést, hogy van-e a pápáéhoz hasonlatos írás. Először azt mondtam: nincs. Aztán rájöttem, hogy mégis… egy van. Megdöbbentő, de a három elemit végzett édesanyámé. Amikor jött a postás, azt mondta: „Tibi, írd alá!” A postás azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az édesanyám keze nyoma álljon a papíron. És akkor írta reszkető kezével… Ezt soha nem tudom felülmúlni!
Nézzük a mama, Szabó Józsefné aláírását, és nézem a festő arcát: a hallgatása többet elárul, mint a szavai. Különben is rejtőzködő ember. Maga vallja: „Ambíciók nélkül éltem.” Ez értendő a futballra, a festészetére is. „Tibi, miért nem akarsz többet?” – kérdezte egyik barátja. „Én nem tudom, mi az a több” – felelte. Képet nem ad el, csak ajándékoz. Klaudiának, Varga Zoltán barátnőjének az arcát rajzolta le, s mellette ott van a költő, Juhász Gyula alakja is, meg a híres vers néhány sora: „Milyen volt szőkesége…”
– Úgy volt, hogy Zoli lejön a hét végén, akkor adtam volna át neki a rajzot, de elment meghalni. Így aztán a rajz nálam maradt.
Lefestette Sánta Ferenc Kossuth-díjas írót is, aki miután meglátta a róla készült portrét, bezárkózott vele a szobájába. Hosszú idő után a fia bekopogott hozzá, és megkérdezte tőle: „Apa, rendben van minden?”
– Azt mondta Feri bácsi: összefoglaltam az arcát – dereng fel a tegnapi emlék. – És azt is mondta nekem a telefonba: „Tibor, ez időnként megmozdul, tudod-e?”
origo.hu
Mutatjuk, hány meleg nap van hátra az őszből
