Hogyan tovább?

Miért jó az, ha a baloldaliak csak baloldali, a jobboldaliak csak jobboldali újságot olvasnak, illetve tévécsatornát néznek? Tényleg a lenni vagy nem lenni komolyságával kell feltenni a kérdést: Népszabadság vagy Magyar Nemzet? Magyar Hírlap vagy 168 Óra? Hír TV vagy ATV?

Bizonyára azt gondolják a címből, hogy a kormány előtt álló lehetőségek taglalása következik a különféle közgazdászi koncepciók, politikusi megnyilvánulások mérlegre tétele alapján, de most kivételesen más vizekre evezünk, nem békésebbek ezek sem az előbbieknél.
Levelet kaptam egy olvasótól, aki már több ízben is felhívta magára a figyelmet találó megállapításaival. Most Tóth Gy. László cikkére reflektált, leszögezte, hogy mélyen egyetért vele, de mégis felmerült benne néhány kérdés. Kell-e a jobboldalnak reagálni a baloldal gyűlölködéseire, kell-e válaszolni nyilvánvaló túlzásokra, eszement, rosszindulatú okfejtésekre? „Érdemes-e Paul Lendvaival foglalkozni? Szerintem nem, mert már az első rendszerváltó kormány idején csak elfogultan volt képes megnyilvánulni” – írja
dr. Molnár Judit. Folytatja azzal, hogy az Andrassew-félékkel sem érdemes tengelyt akasztani, hiszen mi várható attól, aki a „hunnácizmus” fogalmát vezeti be. Olvasónk javaslata szerint elég, ha egyszerűen nem olvassuk el a cikkeit, ahogyan Vásárhelyi Máriáét sem, akinek „gyűlölködése beteges”. Lengyel László mondatát Orbánról („Ahogy a baloldal belehalt Gyurcsányba, úgy hal bele a jobboldal Orbánba”) pedig „egy kimerülő elme torzszüleményének” érzi. De mi következik mindebből? Az, hogy a jobboldal tegye le a toll fegyverét? Váltson témát? Írjon az őszi levélhullásról, a cserebogarak halhatatlanságáról, írjon a Kádár-kori gyorséttermek választékáról, netán arról, hogy a tisztítóban nem vasalják át rendesen a ruhákat? Persze, meg lehet tenni, hogy fegyverropogás idején mi inkább sós perecet ropogtatunk, de csak addig, amíg ellenfeleink nem ropnak táncot a lövészárok peremén, s időnként a fejünk tetején.
Megvallom, ez az olvasói levél engem azért érintett mélyen, mert a választások előtt úgy éreztem, eljöhet egy jobb kor, amely ad az eleganciára, nemcsak öltözetben, hanem viselkedésben, egymásra figyelésben, tónusban, lelki habitusban, megszólalási kultúrában. Martin Luther King után szabadon nekem is van egy álmom: hogy a pengeváltás egyszer majd csak jelképes lesz, mindenki bemutathatja a jobb- és a baloldalon egyaránt, hogy ki tud állni a pástra a vívás szép mozdulataiért, és nem az a célja, hogy az ellenség vére minél hamarabb kiserkedjen.
De nem ez a világ jött el.
Nem, egy egészen más világ jött el.
Olyan világ, amelyben szalagcím hirdeti a Népszava címoldalán: Orbán a Nyugat helyett a Keletet választja (2010. november 6.). Ha Európában mindazon miniszterelnök, köztársasági elnök, kancellár, aki Oroszországgal és/vagy Kínával gazdasági kérdésekről tárgyalt, ezentúl a Kelethez soroltatnék, Nyugat-Európát le lehetne törölni a térképről. Arról már nem is beszélek, hogy Orbán mondata: nyugati zászló alatt hajózunk, de keletről fúj a szél, már képileg sem keletre sodródást jelent, hiszen csak kevés képzelőerő kell hozzá, hogy lássuk magunk előtt: a keleti szél nyugatra visz. Mindig az a jó kép, amely a tartalmat nem összezavarja, hanem megvilágítja. De minek megérteni egy kormányfői kijelentést, ha félre is lehet érteni?
S milyen hamar megváltoznak álláspontok és viselkedésformák! A parlament ellenzéki pártjai alig veszik észre, hogy többször kerülnek közös nevezőre, mint ahányszor ezt akarják. Már oda se figyelnek rá, kinek a malmára hajtják a vizet. Álláspontjukat kevésbé az akár általuk is képviselt korábbi igazsághoz, inkább az erőviszonyokhoz igazítják. Ez egy mesterséges politikai teret konstruál, a közvetítést néző pedig elunja magát. Minek meghallgatni X-et vagy Y-t, ha már akkor tudni lehet, mit hallunk tőle, amikor a házelnök megadja neki a szót, és ő nyakkendőjét igazgatva szólásra emelkedik? Ma már nem vagyok biztos abban, hogy Schiffer András, aki becsületes indítékból, igazságérzettől vezetve feljelentette Gyurcsányt, ugyanezt ma is megtenné. Ahogy figyelem parlamenti felszólalásait, ő ezt ma már vagy megtenné, vagy nem – ahogy az LMP-frakció érdekei diktálják. Ma már, néhány emlékezetesen kétértelmű hozzászólása után kinézem belőle, ha úgy ítélné, hogy feljelentésének ténye azt a látszatot keltené, túlságosan közel sodródott a Fidesz-kormányhoz, akkor inkább megtartóztatná magát. Megérzéseinket ne becsüljük alá: sokkal pontosabban igazítanak el, mint az „egyfelől-másfelől” technikával dolgozó intellektus.
Egy újságírónak minden egyes cikke megírása előtt három kérdésre kell válaszolnia: Hol az igazság? Hol állok én? Hol áll a lapom? Aki ezeket össze tudja hangolni, boldog ember. Aki ebből kettőt öszsze tud hangolni, az meg tud maradni a pályán. Akinek ez a három kérdés háromfelé hullik szét, annak szembesülnie kell azzal, hogy előbb-utóbb megy a levesbe.
De még mindig nem válaszoltunk arra, hogy vajon miért állt be arra a balliberális sajtó, hogy amit csak lehet, félreértsen? Miért közöl a Magyar Nemzet vagy a Népszabadság olyan karikatúrákat politikusainkról, amelyek mulatságosak, kellemetlenek, akár gonoszkodók is, de annyira nem sértők, hogy elviselhetetlenek lennének? És velük szemben miért engedi meg magának a Népszava, hogy Orbánról olyan karikatúrákat közöljön, mintha nem is ember lenne, hanem vicsorító fenevad? Van egy moszkvai kiadású könyvem a 30-as évek szovjet karikatúráiról. Pápai Gábor rajzai odavalók lennének. Ott a kulák, a burzsoá, a pópa pont olyan rémpofaként jelentek meg, mint amilyeneket a karikaturista közread. Rosszindulatú cikkcímekért sosem kellett a Népszavának a szomszédba mennie. Április 27-én, két nappal a választások után: „Orbán visszakapta trónját és koronáját”. Hát csak felfogták a lényeget… De az ízléstelenség csimborasszója idén augusztus 21-én jelent meg címoldalon. Schmitt Pál torz vigyorral az arcán kardjával beledöf a Szent Jobb ereklyetartójába, mintha párbajozna Szent István bebalzsamozott kézfejével. A képaláírás: „Hoppá, egy kicsit be vagyunk lassulva, mi, öregem?”
Ha mi egy kultúrország lennénk, akkor bal- és jobboldali szimpátiáktól függetlenül ettől az egyetlen Népszava-karikatúrától másnap felére csökkent volna az előfizetők száma.
Kinek jó fenntartani ezeket az állapotokat? Ki a címzettje, ki a célközönsége ennek az örökös hergelésnek? Ki fogja felmérni egyszer ennek az országnak a valóságos igényeit kultúrában, médiában?
Miért jó az, ha a baloldaliak csak baloldali, a jobboldaliak csak jobboldali újságot olvasnak, illetve tévécsatornát néznek? Tényleg a lenni vagy nem lenni komolyságával kell feltenni a kérdést: Népszabadság vagy Magyar Nemzet? Magyar Hírlap vagy 168 Óra? Hír TV vagy ATV? Nem túlzás ez? Ennyire kétosztatú lenne a világ? Vagy ezt szoktuk meg, s ezen már nem is lehet változtatni? Vagy vannak valakik, akiknek túl jó üzlet, ha ez nem változik?
Bizony, sokan reméltük, hogy a választások után megnyugodnak a kedélyek, a harci szellem finomul, előtérbe kerül a kultúra, a szellemesség, a humor, a stílus. Életünk emberi oldalai. A családi élet, a kapcsolatok kultúrája, az értékválasztások, a hitek és meggyőződések kérdései.
Vallom, hogy életünk a politika nélkül passzív elviselésévé válhat annak, ami ránk méretett, de nem túl sok az a politikából, amit kénytelenek vagyunk elviselni? Kinek jó az, hogy életünk úgy telítődik meg sokszorosan a politikával, mint ahogy az ajkai iszaptározó telt meg az elmúlt évek alatt? Belegondolt-e valaki, hogy a politikával túlterhelt tudat is átszakadhat?
Az elegancia programja akkor tehát nem elfeledve, de elnapolva. A sas nem kapkod legyek után, ez igaz. De a konyhában nem árt kitenni a légypapírt, mert akár fog legyeket a sas, akár nem, kevés esélyünk van arra, hogy beröpül a konyhaablakon.