Az alábbiakban közölt beszéd 1919. november 16-án hangzott el Horthy Miklós budapesti bevonulása alkalmából. A későbbi kormányzó által megfogalmazott és elmondott gondolatok politikailag valószínűleg nem korrektek, mert túlságosan személyesek, őszinték és igazak. Biztosan lesznek, akik szerint Horthy álláspontja sérti különböző politikai csoportok érzékenységét, de ezek az emberek máig nem hajlandók tudomásul venni azt a tényt, hogy korábban Budapest városának egy része a tehetségtelen és nemzetáruló Károlyi Mihályokat és Kun Bélákat támogatta. A nemzetietlen liberalizmust, az ideológiailag zavaros szociáldemokráciát, majd a vértől vöröslő kommunizmust. Horthy bevonulásának és beszédének történelmi jelentőségét csak akkor érthetjük meg igazán, ha néhány korabeli gondolat és esemény segítségével emlékezetünkbe idézzük 1918–1919 szellemiségét és történéseit.
Minden kornak megvannak a maga jellegzetességei, de az valószínűleg csak ekkor fordulhatott elő, hogy miközben felfegyverzett idegen csapatok vonultak az ország fővárosa felé, egy bizonyos Károlyi Mihály gróf parlamenti beszédében a pacifizmus szépségéről és időszerűségéről szónokolt. Az sem volt napi gyakorlat, hogy egy háború kellős közepén a hadsereg egyik legfőbb parancsnoka kijelentse: Nem akarok több katonát látni! A köztudottan alkoholista Linder Béla hadügyi népbiztosként mondott le hazája védelméről.
Szamuely Tibor, a proletárforradalom szimbolikus alakja 1919. április 20-án, húsvét vasárnapján a következő beszédet intézte győri szimpatizánsaihoz: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletáriátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommunvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát.”
Ezt az embert politikai-szellemi utódai egészen 1990-ig történelmi példaképként állították a magyar nemzet elé. De Szamuely nem volt kivétel, mert a Tanácsköztársaság vezetőiről általában is elmondhatjuk, hogy többnyire a világot megvető, kisebbrendűségi érzéstől szenvedő, gyűlölettől vezérelt, zavaros gondolkodású önjelölt világmegváltók voltak. Ezért mondhatta teljes joggal Horthy, hogy „ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött”.
Amikor Horthy beszédét olvassuk, nem felejthetjük el az úgynevezett dicső Tanácsköztársaság szégyenteljes napjait és az odáig vezető utat sem. Emlékeznünk kell a magyar szociáldemokraták önfeladására, árulására, akik 1919. március elején Kunfi Zsigmond vezetésével tárgyalásokat kezdeményeztek a börtönben lévő Kun Bélával, a Moszkvából irányított kommunisták vezetőjével. Ekkor már vészesen közeledett az igazság pillanata. Az ország vezetésére és megmentésére alkalmatlan, hiú és akaratgyenge Károlyi Mihályt elsodorták az események. Nagyjából egy időben kapta kézhez Vyx francia alezredes hírhedt és elfogadhatatlan jegyzékét, valamint Stromfeld Aurél ezredes és Tombor Jenő alezredes téves helyzetértékelését, mely szerint az „orosz-vörös hadsereg győzelme kétségtelen”.
Miután Károlyi nem tartotta kizártnak a kommunisták végső győzelmét sem, szó nélkül tűrte, hogy Kunfi Zsigmond eredményes tárgyalásokat folytasson a kommunista Kun Bélával, aminek következtében 1919. március 21-én Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja. Ebben a reménytelen, kaotikus helyzetben a tehetségtelen Károlyi Mihály még aznap átadta a kommunistáknak az államhatalmat, akik kikiáltották a Tanácsköztársaságot.
Az 1919-es proletárdiktatúra áldozatainak pontos számát nem ismerjük. Váry Albert ügyész 1922-es könyve (A vörös uralom áldozatai Magyarországon) 590 kivégzettet sorolt fel név szerint, jelezve, hogy ez a lista korántsem teljes.
Ilyen előzmények után talán nem túlzás azt állítani, hogy az alábbi szónoklat Magyarország XX. századi történelmének az egyik legfontosabb beszéde volt. A nemzeti érdekek védelmében fellépő Horthy Miklós akkor még aligha sejtette, hogy milyen nehéz feladatra vállalkozott. 91 évvel később, mi már tisztán látjuk, hogy valójában Hitler és Sztálin is e kor szellemi torzszülöttei voltak. De a gyönyörű fehér lovon ülő Horthy Miklós erről természetesen akkor még semmit sem tudhatott.
„Polgármester Úr!
Szívből köszönöm szíves üdvözlőszavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek. Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor – kimondom – gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait, és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell. Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erővel segítenek a nemzeti reményekben tündöklő Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz.”
Rövid, pontos, a helyzethez és az alkalomhoz illő beszéd. A tények rögzítésekor határozott, de a jövő érdekében kész kezet nyújtani az arra érdemeseknek. Egyszerre szigorú és megbocsátó. Politikus és katona nem így beszél. Ezek egy államférfi szavai.
Érdemeit még ma is sokan vitatják: áltörténészek, percemberkék, utópisták és a történelemmel üzletelők szidják és gyalázzák a maradék Magyarország egykori kormányzóját.
De akkor, 1919. november 16-án, Horthy Miklós méltóságteljes bevonulása Budapestre egyszerre jelentette Magyarország számára az újrakezdés és a megmaradás lehetőségét.
Bármit mondjanak is most erről különböző politikai és gazdasági bűnszövetkezetek jól fizetett értelmiségi zsoldosai.
A szerző politológus
origo.hu
Mérsékelten sikeres színészek után most egy pornósztár támogatja Magyar Pétert - fotó
