Jegyben jár az LMP és az MSZP

Tudjuk persze, hogy nincs sok választási lehetősége az LMP-nek, hiszen a most kialakult helyzetben egyetlen ellenzéki párt sem teheti meg, hogy hallgat. Mégis érdemes végiggondolnia, hogy nem lenne-e célravezetőbb az állampárt utóvédharcának támogatásától és a gyurcsányizmustól való totális elzárkózás

Közös sajtótájékoztatót tartott az MSZP és az LMP elnöke. A kiindulópontot a politikai szövetségre az Alkotmánybíróság azon döntése jelentette, amelyben a taláros testület kimondta, hogy a kétmillió forint fölötti végkielégítésekre vonatkozó, 98 százalékos különadó kivetésének módja ellentétben áll a Magyar Köztársaság alkotmányával. Ennek köszönhetően az érintett jogszabályt hatályon kívül kell helyezni. Várható volt, hogy az ellenzéki pártok eltérő hangsúlyokkal ugyan, de kemény fellépéssel fognak reagálni az alkotmánybírósági döntést követő fideszes reakciókra. Közülük a Jobbik és az LMP volt a kedvezőbb helyzetben, hiszen ők még soha nem voltak hatalmon, és nem nyomasztotta őket semmilyen korábbi konfrontáció az Alkotmánybírósággal vagy a többi közjogi testülettel. Más alapállásból állt rajthoz a szocialista párt, amelyik az elmúlt nyolc év sokszorosan törvény- és alkotmánysértő kormányzása miatt eleve lejáratódott, illetve hitelét vesztett politikai erőként próbál újfent a demokratikus intézmények védőangyalának szerepében tündökölni. Annak, aki ismeri az MSZP előéletét, csöppet sem meglepő az alkotmányos rend iránt hirtelen feltámadt baloldali aggódás. Vélhetően az a hír sem rázta meg a közvéleményt, hogy az ezúttal népszavazási kezdeményezésekkel és utcai tüntetésekkel fenyegetőző Gyurcsány Ferenc gyökeresen szembemegy azokkal az elvekkel, amiket miniszterelnöksége alatt vallott. Amennyiben ugyanis az előző parlamenti ciklusban születik meg a fenti határozat, akkor alighanem csak legyintett volna rá mindenki, hiszen a Gyurcsány-, illetve Bajnai-kormány gazdaságpolitikai „reformjai” sorozatosan szembementek az alkotmányos alapelvekkel. Összességében azonban joggal gondolhatta mindenki, hogy az ellenzéki pártok igyekeznek következetesen kitartani a ciklus kezdete óta vallott álláspontjuk mellett, ami a Jobbik és az LMP esetében a szocialistáktól való merev elzárkózást jelentette.
A nemzeti radikálisok reakciója nem is okozott meglepetést. Egészen más történt viszont a másik két ellenzéki erő esetében. Az MSZP és az LMP frakcióvezetőjének közös sajtótájékoztatójára kell utalnunk, illetve arra a szintén közösen szignózott levélre, amelyet Schmitt Pál köztársasági elnöknek címeztek. Ebben az ellenzéki politikusok azt kérték az államfőtől, hogy lépjen fel a Fidesz alkotmánymódosító tervei ellen. Az előbb említettekhez olyan összehangoltnak tűnő lépések csatlakoztak, mint a két párt kivonulása az alkotmány-előkészítő bizottságból vagy a közeljövőben tervezett, egyelőre vérszegénynek ígérkező utcai tiltakozó megmozdulások bejelentése. Az áprilisi kormányváltás óta ez az első eset arra, hogy a három, egymástól eddig mérhetetlenül nagy távolságban lévő ellenzéki párt közül kettő nyíltan összefogjon valamilyen közös politikai cél érdekében. Mindez akkor is egy fordulat közeledtét jelezheti, ha tudjuk, hogy Schiffer András azonnal elhatárolódott Gyurcsány Ferenctől, és kizárólag a pártja által vallott alapelvek miatt látta indokoltnak a Mesterházy Attilával történő közös szereplést. Az LMP-nek a szocialistákkal való nyílt fellépése mindenesetre kísértetiesen hasonlít az SZDSZ 1990 és 1994 közötti balra tolódásához, azaz bármiféle közös platform vagy nyilatkozat, ami megszülethet közöttük, joggal fogja mindenki előtt felidézni a Demokratikus Charta örökségét. Ez a balliberális összeborulás 1994-ben szinte az agyagba döngölte a rendszerváltoztatás terhe alatt összeroskadó Antall–Boross-kormányt, másfél évtizedre megteremtve az MSZP–SZDSZ baloldali blokkot. Ugyanakkor az elszomorító végkifejletről sem szabad elfeledkezni, hiszen az MSZP és az SZDSZ regnálása példa nélküli korrupciót, visszaélést, törvénysértést, rekordméretű eladósodást és soha meg nem épülő, ugyanakkor százmilliárdokat elnyelő metróalagutakat eredményezett (azon százmilliós végkielégítésekről nem is beszélve, amelyek a jelenlegi alkotmányos krach közvetlen kiváltó okát jelentették). A charta megalakulása és a 2010-es parlamenti választás közötti csaknem két évtized legnagyobb bűnének az tekinthető, hogy tökéletesen lejáratta a hétköznapi embereknek a jogállamiságba és az alkotmányos rendbe vetett hitét. Roppant álságos és hiteltelen, hogy most az MSZP ezt a hitet védené a legjobban másoktól. A Medgyessy–Kuncze–Gyurcsány-tengely bűnei nélkül soha nem került volna sor az idei esztendő földcsuszamlásszerű politikai változásaira.
Amennyiben tehát az LMP komolyan gondolja azon szlogenjét, miszerint az általuk vallott irányvonalnak gyökeresen különböznie kell a baloldalon eddig megszokottnak tekinthető politikai kultúrától, akkor óvakodnia kellene attól, hogy bármilyen módon közösködni kezdjen a szocialistákkal. Az MSZP kormánypártként nem csupán a szociáldemokrácia és az európai értelemben vett baloldaliság gondolkodásmódját járatta le, de magával rántotta a mélybe az SZDSZ-t is a polgári radikalizmus és a szabadelvűség hagyományaival egyetemben. A szabad demokratákhoz hasonló módon tűnt el a gyurcsányi örvénylésben a jobb sorsra érdemes MDF is, amelyik a Fidesz iránti féktelen gyűlöletének és a balliberális értelmiség szirénhangjainak együttes hatására adta fel egykori önmagát. Ameddig tehát a Gyurcsány Ferenc által megtestesített, végtelenül kártékony politikai kultúra bármilyen módon jelen van az MSZP-ben, ezzel a párttal nem szabad együttműködni.
Az LMP-nek az önkormányzati választásokon felmutatott gyenge eredménye első látásra azt sugallja, hogy ennek a kicsiny és törékeny pártocskának a szárnypróbálgatásait nem érdemes komolyan venni. Pedig mindez közel sincs így. A Lehet Más a Politika éppen azokkal az erényekkel rendelkezik, amelyek az MSZP-ből teljesen hiányoznak: képes megmozgatni a fiatalokat, valamint a korrupciós botrányok következményeit sem kell nyögnie. Éppen a múltnélkülisége miatt válhat alkalmassá arra, hogy kihozza a karanténból az MSZP-t, ami jelen esetben akár Gyurcsány újbóli pártvezérségének a megalapozását is jelentheti. Márpedig ez esetben újrakezdődhet a kilencvenes évek elején kibontakozó, majd az ezredforduló után rémdrámába torkolló történet. Tudjuk, persze, hogy nincs sok választási lehetősége az LMP-nek, hiszen a most kialakult helyzetben egyetlen ellenzéki párt sem teheti meg, hogy hallgat. Mégis érdemes végiggondolnia, hogy nem lenne-e célravezetőbb az állampárt utóvédharcának támogatásától és a gyurcsányizmustól való totális elzárkózás, inkább arra koncentrálva, hogy meginduljon egy új, a szocialistáktól független baloldali pólus megalapozása. Hosszú és keserves folyamat lenne végigmenni ezen az úton, de éppen a Fidesz másfél évtizeddel ezelőtti felívelése a példa arra, hogy a hitelesség megőrzése előbb-utóbb kamatozni fog. Részben ez a dilemma okozhatta a tömörülés egyik alapítójának és egyetlen sikeres önkormányzati politikusának, Ivády Gábornak a kilépését is, aki a távozásának indoklása során burkolt utalást tett arra, hogy a túlzottan Budapest-központúvá váló párt balra tolódása fenyeget.
Amennyiben tehát Schiffer András és pártja nem vizsgálja felül még időben a most formálódó álláspontját, akkor könnyen abba a helyzetbe sodródhat, hogy az Alkotmánybíróság és a köztársasági elnöki poszt tekintélyét is folyamatosan rongáló „fideszes árnyékállam” fogalmának szellemi atyjával lesz majd kénytelen közösen demonstrálni, miközben a háttérben Hagyó Miklós üzlettársai nyújtózkodnak a Demokratikus Koalíció transzparenseivel. Ezek után már csak az a kérdés marad megválaszolatlanul, hogy mit szólnak majd mindehhez az LMP szimpatizánsai.