Magas nyugdíj a megtorlásért

Ebben az országban hosszú éveken át számított megszokott dolognak, hogy aki a leghalványabb módon is említést tett arról, hogy meg kellene büntetni a kommunista rezsim jogsértéseinek legfőbb felelőseit, az rögvest a baloldali sajtó céltáblájává vált. Húsz évet kellett várni a posztkommunista elit meggyengülésére…

Vajon mi történne, ha kiderülne egy öregúrról, hogy a második világháború idején, a német megszállást követően a csendőrség tagjaként részt vett a deportálások lebonyolításában, ráadásul úgy, hogy minderről megdönthetetlen bizonyítékok vannak? Nem nehéz kitalálni a választ. A náci háborús bűnösök felkutatására létrehozott szervezetek még Új-Zélandról is hazaráncigálnák, hogy a legszélesebb nemzetközi nyilvánosság előtt állíthassák bíróság elé, teljes joggal vádolva meg az emberiesség elleni bűncselekményekkel. Amennyiben pedig bármely jogász értelmezni próbálná, hogy az eredeti angol nyelvű törvényszövegnek mi a pontos magyar fordítása (emberiség vagy emberiesség?), akkor olyan egységfronttal kellene szembenéznie, amelynek az egyik vége az izraeli külügyminisztériumban lenne, a másik pedig valamelyik hazai balliberális hetilap szerkesztőségében.
Nézzünk meg egy másik példát is! El tudja-e képzelni valaki, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság tétlenül nézné, hogy a srebrenicai népirtás valamelyik magas rangú felelőse kedélyes nyugalommal éldegéljen Szarajevóban, nem is titkolva a közvetlen környezete előtt abbéli meggyőződését, miszerint Radovan Karadzsics jobbkezeként az igaz ügyet szolgálta? Ugye tudjuk, hogy ez sem fordulhatna elő, hiszen ha valóban létezne egy efféle „háborús hős”, akkor csupán az lenne kérdéses, hogy a lakásába behatolva amerikai vagy boszniai kommandósok tepernék-e le, hogy aztán a későbbiekben a jól megérdemelt hágai cellájába szállítsák.
Joggal tehető fel tehát a kérdés, hogy az 1956-os forradalom utáni véres megtorlás egyik fő felelőse, Biszku Béla hogyan élheti több mint két évtizede zavartalanul a nyugdíjaséveit, olyan összegű havi ellátást élvezve, amely számos börtönviselt szabadságharcos számára tűnik elérhetetlen álomnak? Nem beszélve arról, hogy Kádár egykori belügyminisztere a róla készült portréfilmben félreérthetetlenül arról beszélt, hogy a mai napig ellenforradalomnak tartja az 1956 őszén történteket, ennélfogva nem bánt meg semmit, és nincs is miért bocsánatot kérnie. Amikor pedig az Uránia Filmszínház a fenti filmet le kívánta vetíteni a nyilvánosság előtt, a jó hírnevére oly kényes család azonnal perrel fenyegetőzött. Nem kétséges, hogy ha Biszku az egykori Kelet-Németországban vagy Csehszlovákiában szolgálja hasonló elvhűséggel az ottani állampártot, akkor már a rendszerváltás éveiben felelősségre vonják, és minimum eltiltják a közügyektől. Arra pedig már a bevezetésben is történt utalás, hogy mivel végződött volna, ha a Wertheim Felvonó- és Gépgyár egykori lakatosinasa nem a proletár internacionalizmus szolgálatába áll, hanem inkább a nyilaskeresztes mozgalomhoz csatlakozik, és ebbéli minőségében követi el az emberiség vagy emberiesség elleni bűnöket.
Biszku Béla pályafutásának legvitatottabb pontja az 1957 és 1961 közötti négy év (ekkor zajlottak a kivégzések!), amikor a Kádár János vezette forradalmi munkás–paraszt kormány belügyminisztere volt. Nem szükséges mélyreható történettudományi kutatásokat végezni ahhoz, hogy rájöjjünk, miszerint a totalitárius rendszerekben a Belügyminisztérium irányítója a lakosság megfélemlítését szolgáló terrorgépezet kulcsemberének tekinthető. Ezek után kizárólag az a kérdés vár válaszra, hogy a karhatalmi szerveket felügyelő tárca vezetőjeként Biszku milyen mértékben nyúlt bele a megtorlást végző szervek munkájába, és hány halálos ítéletért vagy emberi sorsokat megnyomorító börtönbüntetésért terheli közvetlen felelősség. Ha pedig a figyelmes kutató eljutott odáig, hogy pontosan rekonstruálja a belügyminiszternek a társadalom megfélemlítésében játszott szerepét, már csak azt az erkölcsi dilemmát kell tisztázni, hogy a több száz emberélet kioltásában játszott szerep mennyire vethető össze azoknak a tetteivel, akik az egyetemesen elfogadott nemzetközi jogi alapelvek értelmében az emberiesség és a béke elleni, illetve háborús bűncselekményekkel lettek megvádolva. Azt is tudjuk, hogy Biszku Béla az események sodrában semmilyen jelét nem adta annak, hogy afféle magyar kommunista Dantonként megpróbálná mérsékelni a terrort. Sokkal inkább a Kádár-rendszer Saint-Just-ének kell tekinteni, aki a hetvenes évek végén azért szorult ki az MSZMP felső vezetéséből, mert nem értett egyet Kádár Jánosnak az enyhülést kereső politikai irányvonalával. Ezt a háttérbe szorulást persze relatívan kell értékelni, hiszen még a nyolcvanas években is magas pozíciói voltak a Szakszervezetek Országos Tanácsában. 1989-től kezdve pedig a nyugdíjasévek következtek, s éppúgy nem kellett tartania a jogi vagy erkölcsi felelősségre vonástól, ahogyan Apró Antaltól egészen Péter Gáborig az ötvenes évek összes többi, akkor még életben lévő szörnyetegének sem volt félnivalója.
Vajon miért csak most, 2010-ben került ennyire előtérbe Biszku felelőssége? A válasz sajnos nem olyan bonyolult. Az idei parlamenti választásokig a reformkommunistákból lett szocialisták és a velük kollaboráló, önmagát liberálisnak nevező értelmiség olyan mértékben tartotta ellenőrzés alatt a közéletet – függetlenül a hatalmon lévő kormány összetételétől –, ami lehetetlenné tette a pártállami múlt bűneivel történő őszinte szembenézést. Hogyan lehetett volna az egykori sortüzek felelőseit vagy a vérbírákat az igazságszolgáltatás elé citálni, ha eközben az 1956-os eseményeket ellenforradalomnak nevező egykori karhatalmista Horn Gyula miniszterelnök lehetett, később pedig többször is fel lett terjesztve a legmagasabb állami kitüntetésre? Miképpen lehetett volna megtisztítani a közéletet, ha Medgyessy Péter, a pártállami titkosszolgálat egykori szt-tisztje össznépi népszerűségben lubickolva nyerhetett választásokat? Nem beszélve az 1956 utáni terrorkormány egyik kulcsemberének, Apró Antalnak a hozzátartozójáról, Gyurcsány Ferencről, aki pártja asszisztálásával hazudhatta végig a miniszterelnöki székben eltöltött éveket, miközben a rendőrei gumilövedékekkel nyomorították meg a demokrácia megcsúfolása ellen tüntetőket. Ebben az országban hosszú éveken át számított megszokott dolognak, hogy aki a leghalványabb módon is említést tett arról, hogy meg kellene büntetni a kommunista rezsim jogsértéseinek legfőbb felelőseit, az rögvest a baloldali sajtó céltáblájává vált. Húsz évet kellett várni a posztkommunista elit meggyengülésére és a társadalom értékrendjének jobbra tolódására, ugyanakkor a Biszku-ügy nem jelentheti egy politikai célzatú boszorkányüldözés kezdetét. A pártállami rendszer reprezentánsai között olyanok is akadtak, akiknek nem tapad vér a kezéhez, és akik mindent elkövettek azért, hogy a kényszerpályára terelt országban megpróbáljanak emberi életviszonyokat teremteni. Az 1956 utáni évek magas rangú kormányzati tisztviselői közül például nemcsak Biszku Béla van még életben, hanem Nyers Rezső is, akinek a neve hallatán senkinek sem a bitófák jutnak az eszébe, hanem az 1968-as gazdasági reform vagy az 1990-es rendszerváltás előkészítése. Bár nem vált a harmadik magyar köztársaság dicsőségére, hogy a Kádár-rendszer egyik élharcosaként Nyers is ott lehetett az első szabadon választott törvényhozás padsoraiban, az egykori MSZP-elnök nem irritálja az embereket. Képes volt időben és méltósággal visszavonulni, szemben azokkal az elvtársaival, akik mostanság ilyen-olyan charták paravánjai mögé bújva kapaszkodnak mániákusan a hatalomhoz, amit soha nem érdemeltek meg, és amivel ugyanolyan alantas módon visszaéltek, mint öt évtizeddel ezelőtti elődeik.