(mi az örömhír )

Én nem tudom, hogy az Evangélium (Örömhír) a világi hétköznapokban mekkora örömet jelent az embereknek. A hívők tudatában, számos elfoglaltságuk közben is, ott van talán mint valami távoli fény, de nem vigaszságot, hejehuját hoz, hanem reményt.
Az égi öröm földi mása legtöbbször magánéletében éri az embert, s gyökere mindig a szeretet. Van persze más öröm is, de annak semmi köze az égihez: sokan örülnek a pénznek, a sikernek, a szerencsének, az utazásnak, az élményeknek s más egyéb dolognak, ami úgymond az élethez tartozik. A káröröm is ezek közül való…
Az Evangélium, amely minden képzeletet felülmúló örömről, a feltámadás és az öröklét reményéről ad hírt, Jézus tanításait, csodatetteit, szenvedéstörténetét, halálát, feltámadását és mennybe menetelét tartalmazza. A feltámadásról és az Atyához való visszatérésről szóló szöveg csupán töredéke az üdvtörténetnek, a szenvedés és a halál mélységéből bontakozik ki és tör a magasba, hogy megerősítse a hitet és a reményt. Zsurnálhíreink általában nem adnak okot sok örömre, a „szent hírek” inkább rémületes, szerencsétlen, rossz dolgokról szólnak, s ezt a tendenciát követi a „szabad vélemény” is. A médiában elmélyedve az ember bízvást úgy érezheti, hogy örvendezésre kevés oka van. A „tényfeltárás” és az „oknyomozás” ugyancsak a rosszat próbálja tetten érni, a bulvár pedig a köznapi borzalmakat elegyíti a celebekről szóló cudar beszámolókkal. A címlapokon inplantált mellek hirdetik az élet örömét, a hátsó oldalakon pedig gyermekgyilkos anyák, anyagyilkos gyermekek és ámokfutók színesítik a hétköznapokat. Előfordul azonban bulvárörömhír is: édes vízilovacska született az állatkertben, vagy Bill Gates négymilliárd dollárral növelte vagyonát. A legkiválóbb szépirodalmi művek sem az örömről szólnak, de az a különös, hogy mondjuk Cervantes Don Quijotéjának vagy Dosztojevszkij Félkegyelműjének olvasása közben bensőnket mégis valami örömteli emelkedettség fogja el, aminek valami köze van a végső boldogsághoz.
Persze ha a nevetést örömnek tekintjük, akkor az úgynevezett szórakoztatást, többek közt a kabarét az icuri-picuri (barátainak) Teddyvel és társaival a boldogság egyik forrásának tekinthetjük. Persze a kabaré akkor jó, ha gonoszul szellemes, így öröme elsősorban káröröm. Különös módon úgy érzem, hogy világunkban a sport az egyik, ami – túl a szeretteinktől nyert örömön – derűt jelenthet számunkra, közösségi értelemben is. Adott esetben nemcsak a nemzeti büszkeség tódul fel bennünk, hanem egy-egy nagyszerű, a szemünk előtt végbemenő emberi teljesítmény is magával ragadhat, olyannyira, hogy bensőnket heves jó érzés tölti el.
A politika – bár ott mindig győztesekről és vesztesekről, tehát örömről és bánatról együtt van szó –, ahogy most történt, szintén megajándékozhat bennünket „jó kedvvel” és talán a „bőség” reményével is. Nagy és felemelő dolog másoknak örömet szerezni. Szeretteinkkel kapcsolatban természetesen erre törekszünk, hiszen ilyenkor önmagunkat boldogítjuk.
Mindez azért vetődött fel bennem, mert a jelenlegi politikai állapot, ami saját (nem önérdekű) reményeim valóra válhatóságának esélyét is jelentheti, új helyzet elé állított mint újságírót. Eddig úgy véltem, iróniával, gúnnyal, kritikával szerezhetek örömet a Magyar Nemzet olvasóinak, most viszont eljött az az idő, amikor a választások örömtüze után valami másra, többre is szükség van: szeretetre és szolidaritásra. Hogy ez kellő örömforrás lesz-e, én nem tudom…