Mint azt Demjén László sporttörténeti műve idézi, a Nagyvárad című napilap már 1902 áprilisi számában Labdarúgók Nagyváradon címmel közölt cikket, és a város Niessner Aladár építészmérnök (ezért egyébként MAFC-sportoló) személyében már 1903-ban adott játékost a válogatottba. A NAC később, 1910-ben alakult meg, és ahhoz, hogy felvételt nyerjen az országos futballszövetségbe, oda-visszavágós meccset kellett vívnia egy MLSZ-tag egylettel. Adódott a Kolozsvári Vasutas, a napjainkban éppen a BL-ben szereplő CFR Cluj elődje, és a
2-1-es vereséget követő 5-1-es győzelem megfelelő ajánlólevélnek bizonyult. A kiteljesedést azonban meggátolta az első világháborút követő békediktátum; 1920-tól két évtizeden át Erdély szülte meg, majd nevelte fel a román labdarúgást. Jellemző adalékként az 1930-as évtized második felében az is megesett, hogy a román válogatottnak mind az öt csatára nagyváradi volt.
A sors és a történelem különleges, de sajnos csupán átmeneti igazságszolgáltatásaként aztán 1941 novemberében, Zürichben már négyen piros-fehér-zöld dresszt húzhattak, Bodola Gyula, Sárvári-Spielmann Ferenc és Tóth III Mátyás a magyar nemzeti ötös fogatból is kihagyhatatlanná vált. Utóbbi, a balszélső minden idők talán legfurább szituációjába keveredett, amikor a bolgárok feletti, 1943-as 4-2-es szófiai siker alkalmával az üres kapu felé guruló labdáját az alapvonalon túlról a pályára futó bolgár kiskatona a mezőnybe bikázta, így fosztván meg őt a góltól. De rúgtak ezek a tündökletes tehetségek annyi gólt, hogy ez a veszteség belefért.
Amikor 1940 augusztusa végén a második bécsi döntés – az egyetlen, legalább közelítőleg etnikai alapú határmegállapítás – következtében Nagyvárad is visszatért, az egyedi hangulatú város, az akkor már négy évtizedes futballkultúra és a „magyar világ” ígérete Bukaresttől Ploiesti-n át Resitáig mindenkit hazacsábított. Jött Bodola, Sárvári, Juhász Gusztáv, Kovács I Miklós és Kovács II János is, a Testnevelés Országos Tanácsa pedig a régiót védendő úgy határozott: erdélyi labdarúgó nem igazolhat Budapestre.
Hamarosan nem is nagyon akart. A kőszegi születésű Lóránt Gyula, az Aranycsapat későbbi középhátvédje viszont rögtön az érettségijét követően, 1943-ban Váradra szerződött, ahol első NB I-es meccsét balösszekötőként játszotta. A NAC addigra bombaerős csapattá vált. Amikor a revíziót követően az MLSZ kiírta az erdélyi osztályozót, a bihariak százszázalékos teljesítménnyel, 58-6-os gólkülönbséggel zártak, a playoffban már nem is kellett részt venniük, szeretettel és tisztelettel várta őket a magyar nemzeti bajnokság.
No meg némi riadalommal. Ezt tökéletesen példázza a Ferencváros későbbi klasszisa, a napjainkban nyolcvankilenc esztendősen is bámulatos szellemi és fizikai frissességnek örvendő Rudas Ferenc alábbi története, amelyet a múlt héten osztott meg velünk: „A NAC-cal kapcsolatos pályafutásom egyik legszörnyűbb élménye. 1941 novemberében, egy pénteki edzés után közölték velem, hogy vasárnap, a Nagyvárad ellen játszhatom életem első felnőtt bajnoki mérkőzését, én leszek a jobb bekk. Azt hittem, rám szakad az ég: ilyen csatárok ellen, mint Bodola, Sárvári, Kovács I, Kovács II bemutatkozni? Ha nagyon kikapunk, senki se mossa le rólam, hogy rajtam ment el a meccs! Ezért azt feleltem, uraim, tudom, óriási megtiszteltetés, és egy húszéves taknyos gyerek ilyet nem mondhat, de ha életemben többet nem futballozhatok a Ferencvárosban, én ezt a mérkőzést akkor sem vállalom. Utólag bebizonyosodott, hogy igazam lett, mert az Üllői úton simán kikaptunk 4-1-re, én pedig két héttel később a Salgótarján ellen debütálhattam.”
A NAC-tól kapott leckét aztán sem Rudas, sem a többi futballista és csapat nem úszta meg. Pedig iszonyatosan nehéz volt az akkori magyar labdarúgás erőviszonyait átalakítani; ne feledjük, válogatottunk 1938-ban világbajnoki döntőt vívott, és pár év választott csak el az aranycsapat diadalmenetének kezdetétől. Rónai Ferenc tréner azonban nem ismert lehetetlent. Bodoláék előtt ő volt a város első számú bálványa, akkorát lőtt, hogy amikor egyszer közelről telibe találta labdával a helyi rivális Törekvés kapusát, az pár nap múltán belehalt a sérüléseibe. Rónai edzőként is többet dolgozott a játékosainál, nagyban köszönhető neki is, hogy az 1941/42-es bajnokságot még az ötödik, az 1942/43-ast már – a Csepel mögött és a Ferencváros előtt – a második helyen zárta a NAC.
Aztán következett a történelmi szezon: a vidék első bajnoki címe 1944 tavaszán, 13 pontos előnnyel a Fradi előtt! A dobogó harmadik fokán Kolozsvár állt, a hatodik helyen Újvidék, de méltassuk még a NAC-ot. Azaz méltassa Rudas Ferenc, aki 1944. május 21-én már menthetetlenül tagja volt annak a Ferencvárosnak, amely Lakattal és Sárosival együtt is tízezer néző előtt 5-1-es verésbe futott bele Váradon: „Csodálatos csapata volt a NAC-nak, minden poszton klasszis futballozott. Ehhez társult a lelkesedésük, a Magyarország és a magyar futball iránti szeretetük, ami még inkább hajtotta őket. Ilyen óriási fölénnyel is megérdemelten nyerték meg a bajnokságot, az akkori 5-1-es vereségünk azért is szomorú emlék, mert a vonatot, amelyen utaztunk, bombatámadás érte, Szolnok környékén szaladgáltunk a szántóföldeken.”
Bizony, a bajnoki címet történelmi okokból már nem lehetett megvédeni – legfeljebb Romániában. De ami igaz Erdélyre, az igaz a nagyváradi futballra is: a magyar múlt része, megváltoztathatatlanul és kitörölhetetlenül.
origo.hu
A Legfőbb Ügyészség közleménye
