Normát és példát adni

Az egyházak sajátos viszonyban vannak a nyilvánossággal. Hitelveik hirdetésére széles nyilvánosságot követelnek, de azt, hogy hivatalos képviselőik miként tartják meg azokat a hitelveket, a legszentebb magánügyüknek tekintik, amihez
a külvilágnak semmi köze.

Ezerkilencszázkilencven őszén az SZDSZ parlamenti frakciója egy vallástörténeti, szociológiai kutatócsoportot próbált szervezni, amely az egyházak és a kommunista államhatalom kollaborációját lett volna hivatva tudományos igénynyel feltárni. Most könnyen kajánkodhatunk, hogy a szabad madarakat nem is az igazság izgatta igazán, hanem egy könnyen átlátható hátsó szándék vezette őket, jelesen az egyházellenességüket hangoztató vádakra akartak így ütős ellenérveket találni. Negyven év folyamatos elnyomás és üldözés után azt hangsúlyozni, hogy maguk az egyházak is segítették a hatalom őket megsemmisíteni szándékozó tevékenységét – minden esetleges igazságtartalma ellenére is –, igaztalan és tisztességtelen kutatási célnak minősíthető. (A párt kis magán-kutatóintézetéből és a kutatásból a meglévő törvények hiányosságai miatt akkor nem lett semmi.) Akkoriban zubogtak ránk a kommunizmus bűneiről szóló információk.
Kezdett körvonalazódni néhány ismertnek hitt fogalom igazi tartalma, mit is jelent valójában a koncepciós per, a törvénysértés, a hatalmi túlkapás. Ezeket a kifejezéseket használtuk korábban is, de nem is sejthettük, az embertelenségnek milyen mélységes szakadékát rejti egy-egy, a szocializmus idején átértelmezni, megszépíteni, szalonképessé formálni igyekezett szakszó. Nemcsak a közvéleményt döbbentették meg a létező szocializmus szörnyűségei, a korral foglalkozó kutatók is először szembesültek olyan tényekkel, amelyekről addig szóbeszéd szintjén tudhattak. Az egyházakról is kezdett kiderülni, hogy nem csak néhány adminisztratív túlkapás szenvedő alanyai voltak, hogy a vallásszabadságot nem csak apróbb sérelmek érték, hogy az állam és az egyházak viszonya egyáltalán nem volt harmonikus és kiegyensúlyozott, s végképp nem két egyenrangú fél megállapodásain nyugodott. Addig csak néhány „beavatott” és túlélő érintett tudhatta, de nem mondhatta, hogy az egyházi emberek (papok, szerzetesek, lelkészek, civil tisztségviselők) egyharmadát bebörtönözték, internálták, más pályára kényszerítették. Ma sem tudni pontosan, hányat gyilkoltak meg közülük politikai okokból, a hatalom jóváhagyásával. Elmélyült, tudományos feltárásra vár, milyen kicsinyes vagy éppen agyafúrtan aljas módszerekkel gátolták a vallás szabad gyakorlását, hiába volt az alkotmányos joga minden állampolgárnak. A rendszerváltozás hajnalán, amikor az egész társadalom ráébredt végre, hogy a hazugságnak, az elnyomásnak, a kifinomult agressziónak milyen ördögi szövevénye fonta körül, a tudományos kutatónak az egyház hőseit kellett felmutatnia. A hitvallókat, a mártírokat, azokat, akik a hatalmi önkénnyel és nemegyszer saját vezetőikkel szembeszállva őrizték és adták tovább a reájuk bízott igazságot. Az iszonyatos új ismeretek tömegétől megrettenő embereknek hősök kellettek, hiteles, követhető példák, akik elhitethették, hogy minden helyzetben, minden körülmények között lehetséges a becsület normái szerint, a morális értékek megőrzésével helytállni. Ebben a helyzetben arról beszélni, hogy azok között, akiknek az isteni igazság hirdetése a feladatuk, mily sokan akadtak, akik elvtelenül együttműködtek a hatalommal, egyenlő lett volna a kommunista egyházellenes propagandával.
Ráadásul a magyar átlag polgárt könnyű az egyházak ellen hangolni. Ez nemcsak a kommunista átprogramozás eredménye, nem is a civil individuum ösztönös ellenszenve mindenféle hierarchia és központilag szervezett intézmény ellen, hanem az antiklerikalizmus térhódításának következménye. Az egyházellenesség a felvilágosodás óta az értelmiség alapélménye. A haladó gondolkodás, a progresszió mintha magától értetődően antiklerikális lenne. Csokonai, Petőfi, Jókai, Mikszáth, Ady és még oly sok kiválóság, annak ellenére, hogy hívő, istenfélő emberek, mind az egyházak elszánt kritikusai voltak. Bár az antiklerikalizmus és az ateizmus nem függnek össze, a kommunizmus összekapcsolta a kettőt. S mivel a gyerekek azt tanulták, hogy az istenhit tudatlanság, az egyházak elmaradottak, és a sötétséget terjesztik, csak az ateizmus lehet tudományos, az antiklerikális jelszavak meggyökereztek.
Húsz év távolából úgy tűnik, jobb lett volna, ha az SZDSZ kutatása annak idején megvalósul. Nyilván másként alakult volna az ügynökügy, talán az igazságtétel is. Arra számítani, hogy az egyházak – belátva saját érdekeiket – önmaguk elvégzik a számvetést, és levonják a megfelelő konzekvenciát, naivitásnak bizonyult. Meglehet, az egyházi vezetők abban bíztak, hogy a rendszerváltozás elején tapasztalt vallási fellendülés hatására megúszhatják a szembesülést a múltjukkal. Sok kompromittált vezető megpróbált a változások élére állni, mintha a rendszerváltozás tabula rasát jelentett volna, mintha a kommunistákkal együttműködő egyházi személyek tiszta lapot nyithattak volna, akik a bukott rendszer irányítóitól joggal elvárhatták a bűnbánatot, hogy nagyvonalúan megbocsáthassanak, de nekik sem bűnbánatra, sem bűnbocsánatra semmi szükségük nem lenne. Mintha az egyházak belső bűneit el lehetne rejteni a külvilág elől. Az egyházak amúgy is sajátos viszonyban vannak a nyilvánossággal. Hitelveik hirdetésére a lehető legszélesebb nyilvánosságot követelik, de azt, hogy hivatalos képviselőik miként tartják meg azokat a hitelveket, a legszentebb magánügyüknek tekintik, amihez a külvilágnak semmi köze. Ez a mesterkélt titokzatosság olykor a hasznukra van, de többnyire kárt okoz. Mert a féltve őrzött titkok körüli misztifikáció teszi lehetővé a pedofilbotrányhoz hasonló hisztérikus akciókat, vagy hogy a Da Vinci-kód jellegű agyalágyultságok tudományos szenzációként hathassanak. S a „ne bolygassuk a múltat”, „csak ránk tartozik” típusú mentalitás miatt uralkodik teljes bizonytalanság és zűrzavar az egyházak közelmúltját illetően, szárnyalhatnak álhírek, téves „bölcsességek”, pletykák és propagandaszólamok, mérgezhetik az életüket félreértések és gyakorta tudatos rágalmak. 2005-ben Szakértő ’90 szignóval megjelent az ügynöklista az interneten. Az ott felsorolt magas rangú egyházi személyek többsége valóban ügynök volt, de sokukról kiderült, nem volt közvetlen kapcsolatuk az állambiztonsággal. Ám az államhatalommal való érintkezést nem tagadhatták meg, s a titkosszolgálat az ilyen találkozókon szerzett információkat is felhasználta. Hogy ezt lehet-e besúgásnak, ügynöki tevékenységnek nevezni, erősen kétséges. Mindenesetre a kétes eredetű listák, de még a komoly, tudományos igényű feltáró munkák is ügynöknek minősítenek ilyen, minden valószínűség szerint ártatlan személyeket. Egyértelműen kiderült, az egyházak, jórészt a saját mulasztásuknak miatt, kiszolgáltatottak a külső tényfeltárók jó- vagy rosszindulatának.
Magát az ördögi mechanizmust kell feltárni – szokták mondogatni azok, akik az átvilágítás lényegét szeretnék elmismásolni. A konkrét eseményekhez az adja a kulcsot, annak hiányában minden félremagyarázható – mondják. Holott a konkrét esemény maga az ördögi mechanizmus, amely nélkül a hatalom ténykedése megmarad az elvi általánosság szintjén. S mi más lenne jobban és könnyebben félremagyarázható, mint az olyan okoskodás, amelyet nem támasztanak alá tények. A magyar társadalom lelki-szellemi megújulásában, morális megtisztulásában fontos feladatuk van, lesz az egyházaknak. Ám addig, amíg nem néznek szembe őszintén a közelmúltjukkal, nem vetik alá magukat is a tisztulás folyamatának, nem tudják hitelesen betölteni erkölcsi normát és példát adó hivatásukat.